A Sakál Kampánya – Nem kell merénylőnek lenni, elég annak látszani
Úgy tűnik, a kampányidőszakban a merényletveszély kérdései nemcsak a politikai diskurzus részei, hanem színpadra is viszik a félelmeket. Orbán Viktor győri beszédének alaphangja, mely a merényletek és potenciális fenyegetések hisztériáját hangsúlyozza, egy új, hátborzongató narratívát indít el, amely arról szól, hogy nem szükséges valós merényletet végrehajtani ahhoz, hogy a retorika hatékony legyen.
Az emberek fejük felett elhaladó politikai játszmák árnyékában sorakoznak a közönség tagjai, akárcsak Claude Lebel a De Gaulle-merénylet esetében, ahol a lehetséges fenyegetéseket szimatolták. Lehetséges, hogy az emberek bármelyik szándékos provokációnak ki vannak téve, de azt is tudomásul kell venni, hogy az igazi fenyegetések sokkal inkább a háttérből érkeznek, mintsem az utcákra vonuló tömegekből. Az elmúlt hetek médiazaja után, merénylettel kapcsolatos hírek és pánik után, egyedül a magánbiztonsági erők tartják a látszólagos rendet Győr utcáin, miközben a valódi hatósági jelenlét teljesen hiányzik.
A teret körülvevő épületek és a város forgalma elhúzódik, és a rendőrség helyett a magánbiztonság és a civilek uralkodnak a város felett. A hatalom képviselői, úgy tűnik, nem vesznek tudomást az állítólagos fenyegetésről, teljesen elhanyagolva a feszültséget, amely úton-útfélen buborékol. Ezen a ponton kérdéses, hogy a megnövekedett rendőri jelenlét valóban akarja-e elriasztani a potenciális támadókat, vagy egyszerűen a látszat fenntartása melletti manipulációval foglalkozik.
Amennyire a francia titkosszolgálat provokáló akciói elérhették céljaikat, Magyarországon a politika színpadán a manipuláció éppen olyan gördülékeny. A kérdés mégis, hogy milyen mélyen gyökerezik a hatalom szerkezetében ez az aggodalom. Orbán Viktor, akárcsak bármely más politikai szereplő, belekerülhet egy játszmába, ahol a háttérben a láthatatlanság szövi a szálakat. A kampány narratívája felveti a kérdést, vajon a potenciális merényletcsinálók valaha is léteztek-e, vagy csupán kitalációk, amelyeket a politikai játszmák részeként használunk fel.
Továbbá, ahogyan Magyar Péter reagálása mutatja, az ellenzék is megosztott ebben a retorikában. A provokációk, amelyekre készülnek, a kampány játékosai, akik gátlástalanul feszítik egymásra a szavakat, anélkül, hogy figyelembe vennék a következményeket. Mikor az emberek elmennek a rendezvényekre, valójában miért is teszik? Az állandó félelemkeltés és provokáció árnyékában talán a válasz keresésén van a hangsúly.
Ennek a kampánynak a velejárója, hogy az itt élők tudatosan vagy tudatlanul a valóságtól távolodva, a retorika szélén ringatóznak, mintha ez lenne a normális. A merénylet, izoláltan, egy érdekes narratíva lehet, de annak nincsen valós alapja. Ellentétben más országokkal, ahol a merényletek valósággá váltak, itt a politikai színpadon a figurák csupán árnyékok, amelyek felhívják a figyelmet a múltra, de nem a közelgő valóságra. Végső soron szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a kampány részeként hagyományos értelemben vett vérontásra eddig nem került sor.
Ez a helyzet azonban korántsem mentes a feszültségtől. Elgondolkodhatunk a jelenségeken, amelyek már nem csupán a politikai retorika szintjén maradnak, hanem átlépik a határokat, olyan szituációkba vezetve a politikai diskurzusokat, ahol a fenyegetettség valódi, vagy legalábbis annak látszata elkerülhetetlen. A kérdés, hogy milyen messzire jutunk el, mielőtt a generált igazi lehetőségekben válik valóra.
