Halott nők a fűszerpolcon
A temetés után egyedül mentem vissza a házba. Huszonhárom éve nem aludtam ott, most úgy nyitottam ki az ajtót, mintha valaki más életébe törnék be. Anyám reggel óta két méter föld alatt feküdt, és délutánra feloldódott a semmiben a régi világom: a nagymamám tíz éve halott, Ilonka nagynéném nemsokkal utána hagyott itt, a keresztanyám egy novemberi hajnalon hunyta le örökre a szemét, Marika a szomszédból tavaly halt meg, a húgom pedig úgy hagyott itt, hogy még most is haragszom rá érte. Nem maradt senki, akinek meg lehetett volna mondani, hogy megérkeztem.
A konyhában ugyanott állt a fűszerpolc, ahol gyerekkoromban. Hat üveg sorakozott rajta: fekete bors, babérlevél, szegfűszeg, szerecsendió, kapor, fahéj. Egyenként is karakteres fűszerek, de együtt mindent képesek átformálni. Ilyenek voltak az engem körülvevő nők is.
A bors anyámat idézi. Tizenhét évesen hajnalban értem haza, a szoknyám hátul felszakadva, a térdemen vér. Nem kérdezett semmit. Tojást sütött, aztán idegességében annyi borsot tekert rá, hogy tüsszögni kezdtem tőle. Míg józanodtam, tűt húzott elő a varródobozból, és megvarrta a ruhámat. Reggelre úgy nézett ki a szoknya, mintha soha nem történt volna vele semmi. Ha valami rosszra készültem, anyám elővette a borsőrlőt, felmutatta, aztán hangosan kacagtunk.
A babérlevelet még én hoztam nagymamámnak egy horvátországi nyaralásról. A nagymamám a legnagyobbat könyvjelzőnek használta a Bibliájában. Azt mondta, olyan jó szaga van a babérnak, épp így képzeli el Jézus illatát. Az üvegben mostanra összetörtek a levelek.
A szegfűszeges üvegbe mélyet szippantok. Ilonka nagynénémet hallucinálom, ahogy birskompótot főz. A birsalmát a család nőtagjai együtt hámozták, közben beszélgettünk, néha énekeltünk is. Bár anyám nem akarta, Ilonka néném mindig csempészett néhány szem szegfűszeget a kompótba. Anyám megkóstolta és nyugtázta, hogy ugye, mennyivel jobb szegfűszeg nélkül. Ilonka néni ilyenkor mindig rám kacsintott.
A szerecsendió a keresztanyámra emlékeztet. Ő tanított meg utazni. Amikor először indultam hosszabb időre külföldre, egy egész szerecsendiót dugott a kabátzsebembe. Hónapokkal később találtam meg, soha nem dobtam ki – azután nekem mindig az otthonról hozott szeretetet jelentette.
A kaporillat a szomszéd Marika nénit hozza vissza. Tizenkét évesen egyszer elszöktem otthonról, csak hozzá. Amikor megtalált, nem küldött azonnal haza. Elém tett egy tányér kapros tökfőzeléket, és mesélt egy anyáról, aki belehalt a bánatba, mert eltűnt a gyereke. Mire elfogyott a főzelék, eldöntöttem, hogy hazamegyek.
A húgom mindig túl sok fahéjat rakott az almáspitébe. A halála előtti este felhívott, azt kérdezte, fahéjjal vagy anélkül süsse a pitét, mert ha hazaérek karácsonyra, úgy csinálja, ahogy én szeretem. Azt válaszoltam, még nem tudom. Dühös lett, azt kiabálta, idén még több fahéjat tesz bele, mint máskor. Másnap elgázolták a zebrán, azonnal meghalt.
Most itt állok, kezemben a fahéj feliratú üveg, és nem merem levenni a tetejét, nehogy megérezzem a húgom illatát. Holnap jön az ingatlanos. Elhatározom, hogy megmutatom neki a tetőt, a vizes falat, a kert végében lévő öreg, korhadt meggyfát. A fűszerpolcról nem fogok beszélni.
Éjszakára mind a hat üveget nyitva hagyom. Várom, hogy a ház lassan megteljen borssal, babérral, szegfűszeggel, szerecsendióval, kaporral és fahéjjal. Lefekszem anyám ágyára kabátban, mert ágyneműt már nem húzok. Hallom, hogy a konyhában a fűszerillatú nők neszeznek, keresik a kötényüket, a kockás füzetet, a második tányért. Hajnal felé anyám becsukja az ablakot, hogy meg ne fázzak. De lehet, hogy csak a huzat csapkodja a spalettát.
