1956 sötét árnyéka: a holokauszt után újabb üldöztetéstől féltek a magyar zsidók
Az 1956-os forradalom a magyar zsidóság számára egyszerre jelentette a szabadság reményét és az újabb üldöztetéstől való félelmet. Alig tizenkét évvel a holokauszt után a történelmi traumák nemcsak az események megítélését, hanem a családok döntéseit is alakították: voltak, akik kivártak, mások elzárkóztak, sokan pedig az emigrációt választották.
Erről beszélt Kovács András szociológus a MAZSIHISZ Rumbach utcai zsinagógában rendezett konferenciáján. A Rumbach utcai zsinagóga falai között ezúttal 1956 emlékezete került a középpontba. Abban az épületben, amelyet Otto Wagner tervei alapján emeltek, és amelyet 1873-ban adtak át, a magyar zsidóság történetének egy különösen összetett fejezetéről esett szó.
A szabadság reménye és az üldöztetés félelme
Már a konferencia felvezető előadásaiból kirajzolódott, milyen nehéz megítélni a magyar zsidóság viszonyát az 1956-os forradalomhoz. A történelmi események ugyanis egyszerre hordozták magukban a szabadság reményét és az üldöztetés visszatérésétől való félelmet. Alig tizenkét évvel a holokauszt után a fegyverek ropogása egy olyan közösség számára dübörgött újra, amelynek túlélői még magukban hordozták a vészkorszak traumáit.
A félelmeknek kézzelfogható történelmi alapjuk volt. A felvezető előadásokban elhangzott becslés szerint ekkor még több ezren élhettek Magyarországon azok közül, akik korábban tevékenyen közreműködtek a holokauszt végrehajtásában. Ráadásul korabeli beszámolók is tanúskodtak arról, hogy a forradalom napjaiban zsidókat értek fenyegetések.
A történelmi bizonytalanság következményeit a kivándorlás mértéke is érzékeltette. A Magyarországon élő, becslések szerint 150–160 ezer zsidó közül mintegy 20–25 ezren hagyták el az országot a forradalom idején. Ez a közösség csaknem egyötödét érintette.
Amikor a híresztelés történelmi emlékezetté vált
Kovács András, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Central European University professzora előadását azzal a megállapítással kezdte, hogy 1956-nak két története volt, az egyik az eseményeké, a másik az emberek fejében kialakult történeté. Vizsgálatának alapját az a 117 mélyinterjú adta, amelyet Erős Ferenccel közösen készített 1983 és 1987 között, az 1945 és 1967 között született második generációs zsidókkal.
A bizonytalan eredetű értesülések nem pusztán szájról szájra terjedtek, hanem a családtagokkal, barátokkal és szomszédokkal folytatott beszélgetések során közösen formálódtak, majd idővel a közösség által elfogadott tudássá váltak. A visszaemlékezésekben gyakran elhangzó „köztudott volt” fordulat éppen ezt a folyamatot jelezte. Az interjúkból a forradalom napjainak feszült, információhiányos légköre rajzolódott ki: az emberek a rádiót figyelték, egymástól próbáltak hírekhez jutni, miközben zsidóellenes fenyegetésekről, névsorokról és antiszemita megnyilvánulásokról szóló értesülések terjedtek.
1956 a holokauszt árnyékában
A visszaemlékezésekben a forradalom szinte minden család életében töréspontként jelent meg, függetlenül attól, hogy vállalkozói múlttal rendelkeztek, a kommunista rendszerhez kötődtek, vagy korábban kitelepítést szenvedtek el. A megszokott világ hirtelen kiszámíthatatlanná vált, és bár mindenki érzékelte, hogy valami új kezdődött, senki sem tudhatta, merre fordulnak az események. A magyar zsidó családokban ehhez a holokauszt emléke szolgált a legerősebb viszonyítási pontként.
A visszaemlékezések az 1956-os emigráció indítékaira is rávilágítottak. Egyesek a zsidó hagyományok szabadabb megélésének lehetőségét keresték, mások viszont nem Izraelben, hanem valamelyik nyugati országban képzelték el a jövőjüket, ahol az asszimilációt is könnyebbnek tartották, mint Magyarországon.
A múlt félelmei, a jelen döntései
A holokauszt kollektív emlékezete tehát nem pusztán azt határozta meg, hogyan értelmezték a magyar zsidók az 1956-os eseményeket, hanem a döntéseikre is közvetlen hatással volt. A múltból táplálkozó félelmeknek nagyon is valós következményei lettek: egyesek a kivárást, mások az elzárkózást választották, sokan pedig végleg elhagyták Magyarországot.
Kovács ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az interjúalanyok 25–30 év távlatából idézték fel a forradalmat, többségük nem saját élményeit, hanem elsősorban a szüleitől hallott történeteket elevenítette fel. Ami a szülők számára személyes emlék volt, az gyermekeik számára örökölt emlékezetté vált. Az interjúk történeti jelentőségét éppen ez adta: nem feltétlenül azt mutatták meg, mi történt 1956-ban, hanem azt, hogyan értelmezték, alakították és örökítették tovább a forradalom történetét a következő nemzedékek.
