Pesti srácok, tankok és egy elmaradt meccs
Az 1956. október 23-i eseményekről, a forradalom napjairól és a megtorlásról gazdag fotó-, híradó- és dokumentumfilm-gyűjtemény áll rendelkezésre, a forradalom emberi arcát azonban a személyes visszaemlékezések adják meg. A forradalom 70. évfordulója alkalmából négy egykori közéleti szereplő idézte fel élményeit.
Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke október 23-án tizenhárom és fél éves volt, nyolcadik osztályos. Édesanyja villamosvezetőként dolgozott, délutánonként az Oktogonnál várta az utolsó járatát, majd együtt mentek az Orczy térre, ahol ő számolta el a jegyeket és a pénzt. Október 23-án délután is kiment a Nyugatihoz, de a villamosok végig álltak a Nagykörúton. Édesanyja azt mondta, tüntetés van mindenütt, nem lehet átmenni a Margit hídon, megvárják, míg vége lesz. Másnap reggel látta, hogy édesanyja ott fekszik mellette az ágyban, és nem ment dolgozni. Csak akkor figyelt fel a lövöldözések zajára. Lement az utcára, füttyjelekkel összerángatta a szomszéd házakból a többieket, és megegyeztek, hogy egyikük sem megy iskolába. Este a Váci úti Kossuth mozi előtt két-három teherautó állt meg, ahonnan zsírozott, papírba csomagolt puskákat osztogattak, a másikról lőszereket. Ő is összeszedett egy marékra valót, és fél zsákra való újságot is eltett. Amikor megalakult a Kádár-kormány, anyja figyelmeztette, dobja ki az újságokat és a lőszert, nehogy baj legyen, ezért mindent kidobott.
Sólyom László néhai köztársasági elnök 1956 októberében elsőéves gimnazista volt a pécsi Széchenyi István Gimnáziumban. Október 24-én az iskola kivonult a Széchenyi térre tüntetni. Megőrizte egy Rákosi-szobor darabját és a Nádor szálló tetejéről ledobott vörös csillag szilánkját. Amikor újra elkezdődött az iskola, biológiatanáruk behozta a Sorsunk című folyóirat 1944-es számát, és felolvasta a szerkesztőségi cikket a passzív ellenállásról. December végéig naplót vezetett, amit később gyermekeinek is odaadott olvasni.
Kilényi Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem néhai jogászprofesszora 1956 őszén harmadéves joghallgató volt a pesti jogi karon. A kari nemzetőrség tagjaként huszonnégyórás őrszolgálatot teljesítettek. November 4-én ő volt az ügyeletes őrparancsnok, amikor reggel rakétázásra, lövöldözésre ébredtek. A jogi kar épületét megszállva tartották, a Szerb utca sarkán egy elhagyott lakásban golyószórójuk is volt. Fél kilenc táján a Kálvin tér felől tankok jöttek, öt tank állt meg tíz-tizenöt méterre tőlük, és rájuk szegezték az ágyúcsöveiket. Már dobni akarták a kézigránátokat, amikor belülről szóltak, hogy az V. kerületi nemzetőrség parancsnokságának utasítása szerint várják meg, amíg ők nyitnak tüzet. Ez mentette meg az életüket. Egy idő múlva a tankok hátramenetben visszavonultak. Dél felé az egyetlen velük lévő oktató, a magyar jogtörténeti tanszék docense azt mondta: nem jönnek ENSZ-csapatok, a Nyugat cserbenhagyott minket, menjünk el. Végigmentek a kihalt városon, a Ferenciek terén elváltak, a többiek külföldre mentek, ő itthon maradt.
Boross Péter egykori miniszterelnök 1956 őszén a Fővárosi Tanács ifjú tisztségviselője volt. Október 23-án kora délután egy barátja felhívta, hogy tüntetnek a Kossuth téren. A termelési értekezlet gyorsan véget ért. Máig tisztán él benne, hogy amikor Sinkovits Imre a Nemzeti dal szavalásánál a „sehonnai bitang ember”-hez ért, egy hang felüvöltött: Rákosi! Később Nagy Imre miniszterelnök szólalt fel, és amikor elvtársaknak szólította a tömeget, hatalmas tiltakozás volt a válasz. Szerinte ez a jelenet minden értékelő szövegnél jobban kifejezi 1956 igazi arculatát: nem volt semmi helye az „elvtársak” megszólításnak. Élénken él benne az a pillanat is, amikor Szepesi György síró hangon kérte, hogy mindenki menjen haza, mert különben elmarad a magyar–svéd válogatott labdarúgó-mérkőzés.
