A forradalom nem filmszínház – az igazi ’56 túl véres a politikai kasszasikerhez
Október 23. alkalmából érdemes eljátszani a gondolattal: mi lenne, ha egyszer nem hallgatnánk meg a politikusok ünnepi beszédeit, és azok ismerete nélkül írnánk meg az összegzést. Tanulságos kísérlet lehetne, mennyire találnánk el előre, mit mondanak majd a szónokok. A belpolitika szereplői ugyanis jórészt kiszámíthatóak, de azért mindig érdemes megvárni a beszédeket, hátha rácáfolnak a várakozásokra.
A papírforma idén is bejött. Orbán Viktor nem mondott beszédet, külföldről jelentkezett be. Helyette azok szónokoltak, akiket a 2006-os vereség után az orbánista média álnéven írt karaktergyilkos cikkekkel megalázott: Áder János és Schmidt Mária. Húsz éve pártütőket kreáltak belőlük, most viszont előretolják őket. Ugyanez történt 2002-ben is, amikor a bukás után Ádert küldte Orbán előzenekarként a színpadra a visszatérése előtt.
Áder beszéde – szemben a Fidesz és a Tisza csúcsjelöltjének idén március 15-i kampánybeszédeivel – legalább valóban a történelmi dátumról szólt. Áder az a tragikus hős, akiből több lehetett volna, mint amivé vált. 1998-ban a hírek szerint eredetileg belügyminiszternek szánták, végül Pintér Sándor lett a befutó, ő pedig a házelnöki, jórészt reprezentatív funkciót kapta.
Újdonság viszont, hogy korábban egyetlen október 23-án sem hívták színpadra az MSZP botrányos ügyeinek szereplőit, sem azok hozzátartozóit. Az ártatlanság vélelme fontos érték, de nem lehet egyszerre azt mondani az egyik őrizetesről, hogy politikai fogoly, a másikról pedig, hogy köztörvényes bűnöző.
Érdemes felidézni Orbán Viktor első, kétharmados győzelem utáni október 23-i beszédét is, amelyben a rohamrendőrökről, lovas rendőrökről és vízágyúkról beszélt, és amelyet akkor sokan a büntetőjogi leszámolás meghirdetéseként értelmeztek. Magyar Péter ugyanennek a pályagörbének az elején tart, amikor ellenfeleit a Cosa Nostrához hasonlítja, hívei pedig hasonló elszámoltatást várnak, mint 2010-ben Orbán hívei.
A nyugati civilizáció arról szól, hogy senkit, semmilyen körülmények között nem szabad bántalmazni, a jogállami büntetés célja nem lehet a bántalmazás. A kormányfői beszéd dicséretesen az ünnepi dátumról szólt, de kevés köze van ahhoz, ami 1956-ban történt. A politikusok dolga nem a történelmi realitás bemutatása: a forradalom teljes valósága mindig túl sötét ahhoz, hogy igazán emlékezni akarjunk rá.
A forradalom nem abszolút filmszínház – az igazi ’56 túl véres a politikai kasszasikerhez. A valóság része a sortűz után az utcán haldokló civil, a Köztársaság téri lincselés, a T–34-esek által eltaposott kamaszok halála. A Magyarországra vezényelt szovjet alakulatok katonái közül sokan szintén embertelen körülmények között jártak el: sebesültjeiket hivatalosan nem ismerték el hadirokkantként, halottaikat titokban temették el, a hadgyakorlat során elesett katonákról a családok csak ennyit tudtak.
A szovjet csapatok 1956-os magyarországi tevékenységét Oroszországban még húsz évvel a rendszerváltás után sem lehetett kutatni, mivel zárolták a podolszki levéltár iratait. Egy orosz hadtörténész doktori értekezése után házkutatást tartottak nála, elvitték a fénymásolatokat, és kirúgták a hadseregből.
1956 éppen a fordítottja volt annak, amit a Tisza és az önmagát felszámoló régi ellenzék csinált. A forradalom napjaiban senki nem mondta, hogy egy pártba kell tömörülni, és csak arra szabad voksolni. Ismét megalakultak a régi pártok, és újak is létrejöttek. Nagy Imre teljesen mást akart, mint Mindszenty József, a belpolitika pezsgett, noha a Szovjetunió némiképp veszélyesebbnek tekinthető a NER-nél. A diktatúra árnyékában sem akart mindenki remegve összezárni egy újabb teljhatalmú vezér mögött.
Migrációellenes jelszavakat hangoztatni egy olyan esemény kapcsán, amikor több mint 200 ezer magyar menekült külföldre, némiképp szürreális. A kommunista rendszer elől menekülő vietnámiakat is befogadta Ausztrália, a kubaiakat az Egyesült Államok.
A NER arról is szólt, hogy a kommunizmus áldozataira emlékezünk, de a tettesekkel haverkodunk – például a kínai diktatúrával, amelynek még a szovjetnél is több áldozata volt. A Fidesz messzire került ama 1999-es álláspontjától, amely szerint az Országgyűlés választott tisztségviselői ne utazzanak olyan országokba, ahol nem szabadon választott parlamentek működnek, és onnan ne is fogadjanak delegációkat. Innen jutottunk el oda, hogy 2021 júniusában Szijjártó Péter magas állami kitüntetést adott át kínai kollégájának.
Mindezek fényében érdemes lenne itt kezdeni a tettesekről és áldozatokról való gondolkodást.
