Megfejtettük, miért árt többet a legtöbb fitneszinfluenszer, mint használ
Amikor bizonytalanok vagyunk abban, mennyit és mit eddzünk, az edzőterem vagy a Margitsziget való-e nekünk, fehérjét vagy magnéziumot pótoljunk-e, gyakran fordulunk a fitneszinfluenszerekhez. Hogy jól tesszük-e? Nem biztos.
Konstantin Norman az egyik legmegosztóbb fitneszinfluenszer, mert önkritikus, és kimondja azt is, amit mások nem mernek. Akár azt, hogy nekünk nem lesz soha olyan fenekünk, mint Beyoncénak, vagy hogy egy kollégája nem a valóságot állítja. A Ma is tanultam valamit podcast harmadik évadának első vendégeként próbálta eloszlatni az edzés körüli tévhiteket, és hangsúlyozta: semmi nem fekete vagy fehér, ami az egyiknek beválik, a másiknak nem. Erről azonban senki nem szeret beszélni, mert a szenzáció a határozott, száz százalékos állításokban rejlik. Ezek a legkönnyebben befogadható üzenetek: „Száz lábemelés, és olyan leszel, mint Henry Cavill.” Csak épp nem.
Káros posztok a szépségről
Az Osnabrücki Egyetem kutatói 131, 18 és 57 év közötti nő reakcióját vizsgálták, miután 30, sportos és vékony nőket ábrázoló Instagram-bejegyzést néztek végig. Az analízissel ki akarták deríteni, kik érzik rosszabbul magukat a testükben a képek megtekintése után. Az eredményeket leginkább egyetlen tényező jelezte előre: az, hogy valaki mennyire hajlamos a nála vonzóbbnak tartott emberekhez mérni magát. Norman is erről beszélt: ha másokhoz méricskéljük magunkat, annak semmi értelme, nem lehetünk egyformák, és hiába eszünk ilyen vagy olyan egészségesen, a genetika nagy úr.
Bár a kutatás felnőtt nőkkel készült, az eredmények a serdülők szempontjából kiemelten fontosak, mert az evészavarok jellemzően ebben az életkorban jelennek meg, és a közösségi összehasonlítás – különösen a lányoknál – súlyos károkat okozhat a testképben. A helyes táplálkozás és a számunkra ideális edzés megtalálásában fontosak a hiteles ismeretek, ebben Norman szerint a szülőknek van nagy felelőssége, nekik is tanulniuk kell, hogy tudásukat átadhassák a gyerekeknek.
Eladni a kockahasat
Egy sportos, testmozgást mutató poszt első pillantásra nem tűnik káros tartalomnak. Nincs benne nyílt önsértés, drasztikus fogyókúrás felszólítás vagy látványos éheztetés. De a kép nem mindenkinek csak arról szól, hogy valaki sportol. Észrevétlenül összeköti az egészséget, a teljesítményt, az önfegyelmet és a vonzó külsőt. A gyanútlan néző számára könnyen úgy tűnhet, hogy a képernyőn látható test nem csupán egy lehetséges fizikai állapot, hanem bizonyíték arra, hogy a fotón szereplő ember helyesen él, kellően kitartó és tökéletesen ura önmagának.
A fitspiration a fitnesz és az inspiration szavak összevonásából született kifejezés, és olyan tartalmakat jelöl, amelyek sportos, vékony vagy izmos testekkel, edzésekkel és motivációs mondatokkal próbálják egészségesebb életmódra ösztönözni a nézőt. De hogy is lehetnénk olyanok, mint a reggel három szigetkört lefutó és aztán délután 16-ig szundizó influenszer, ha mi az irodában ülünk egész nap? Mégis hozzá hasonlítjuk magunkat, de nem az egészségi állapot javítása vagy személyes fejlődésünk miatt, hanem egy magasabbnak érzékelt külső mérce elérése céljából.
A fitspiration nem csak a már diagnosztizált problémával küzdők számára jelenthet mentális terhet, a teljesen hétköznapinak tűnő, rutinszerű méricskélés és összehasonlítás bárkit súlyosan sérülékennyé tehet. Az üzenet a felszínen mindig pozitív: légy erős, mozogj többet, válaszd az egészséget, dolgozz magadon. De az idealizált ábrázolás a legtöbbünknek elérhetetlen – egyszerre vékony, izmos, arányos és irreálisan alacsony testzsírszázalékú. Nem is azt üzeni, sportolj és egészséges leszel, hanem sportolj, hogy tökéletes légy. De mivel akkor sem leszünk azok, ez egyenes út a testelégedetlenséghez.
A digitális tér megmutatja az ideális, elérhetetlen vágyálmot, majd azonnal eszközt is kínál ahhoz, hogy a saját képünket megpróbáljuk ahhoz igazítani. Így saját, természetes külsőnk egyre kevésbé tűnik elfogadhatónak. Nagyon veszélyes a jelenség a kamaszokra is, a serdülőkor a legkritikusabb, legérzékenyebb időszak az önkép és a testkép fejlődésében – ilyenkor jelennek meg először az evészavarok. Az algoritmusok kialakításából pedig egyenesen következik, hogy egy sportos videóból pillanatok alatt egy véget nem érő, nyomasztó tartalomspirál alakulhat ki.
De mielőtt beleesünk a csapdába, tegyük fel a kérdést, mit akar eladni ez a poszt? Azt sugallja, hogy az emberi érték a kockahasban mérhető? Úgy állítja be az edzést, mintha az a test kötelező büntetése lenne? A pihenés és az evés tényleg a kudarc jele? A tartalom akkor kezd el igazán mérgezni, amikor a motivációból kényszeres mérce, a mércéből pedig a saját értékünket romboló rendszer lesz. Gyerekünknek is segíteni kell, hogy nem csak az a fontos, mit lát, hanem az is, hogy megtanulja: soha ne ezekhez az irreális és valótlan képekhez mérje saját értékét.
