Zsebben hordott oroszlánok: tényleg a legkisebb kutyák a legagresszívabbak?
A köztudat a pitbullokat és a rottweilereket tartja a legfélelmetesebb ebeknek, a viselkedéskutatók felmérései szerint azonban a csivavák és a tacskók sokkal hajlamosabbak a harapásra és a dühkitörésekre. A kutyák úgynevezett „Napóleon-szindrómája” mögött több dolog is állhat, az evolúciótól a genetikán át egészen a gazdi nevelési gyakorlatáig.
A statisztikák alapján nem a masztiffok vagy a dogok, hanem a legkisebb ölebek mutatják a legszélsőségesebb agressziót és engedetlenséget a hétköznapokban. Az állatorvosi szakirodalomban kistestűnek hagyományosan a kilenc kilogramm alatti kutyákat tekintik. James Serpell, a Pennsylvaniai Egyetem Állatorvosi Karának professzora és az Állatok és Társadalom Kölcsönhatását Kutató Központ igazgatója rámutatott: az Applied Animal Behaviour Science folyóiratban közzétett, több mint harminc kutyafajta gazdáinak bevonásával készült vizsgálat szerint a csivavák, a tacskók és a Jack Russell terrierek kísérelnek meg a legnagyobb valószínűséggel megharapni embert vagy más állatot. A morgás, a vicsorgás, a pórázon való kitörés és az ellenőrizhetetlen csaholás szinte védjegyévé vált a miniatűr ebeknek.
A jelenség egyik legkézenfekvőbb magyarázata a méretből adódó kiszolgáltatottság. A kis méretű állatok számára a világ lényegesen fenyegetőbb hely: egy feléjük lépő ember, egy nagyobb fajtárs vagy egy váratlan zaj számukra valós életveszélyt jelenthet. A szakemberek szerint a kistestű kutyák agressziója gyakran nem dominanciából, hanem önvédelemből fakad. Serpell szerint a gazdák hajlamosak infantilizálni a kistestű fajtákat, és magatehetetlen csecsemőként bánni velük. Mivel a kiskutyát könnyű felkapni vagy ölbe venni, a tulajdonosok sokszor túlóvják őket, elhanyagolják a korai szocializációt, és nem tanítják meg nekik, miként kell kiegyensúlyozottan reagálni a stresszes helyzetekre. Egy dán dognál a felugrálást vagy az idegenek felé kapkodást az első pillanattól kezdve következetesen tiltják a gazdák, egy kétkilós csivava esetében viszont ugyanezeket a viselkedési hibákat a környezet gyakran aranyosnak vagy ártalmatlannak titulálja.
A Sydney-i Egyetem kutatói a PLOS One szakfolyóiratban publikált tanulmányukban arra keresték a választ, hogy a testméret és a nemkívánatos viselkedésformák között létezik-e közvetlen, fajtától független statisztikai kapcsolat. Paul McGreevy professzor vezetésével 80 kutyafajta mintegy 8000 egyedének gazdái által beküldött adatait elemezték. A kutatás megállapította, hogy a vizsgált 36 nemkívánatos viselkedési formából 33 közvetlenül korrelált a kutya magasságával, testsúlyával és a koponya formájával. Minél kisebb átlagos testsúllyal rendelkezett egy fajta, annál magasabb volt a hiperaktivitás, az ingerlékenység, az ugatási hajlam és a gazdi elleni agresszió mértéke. A rövidebb lábú ebek ráadásul sokkal hajlamosabbak voltak az idegen kutyáktól való félelemre, valamint az emberek és tárgyak felé irányuló hágó mozdulatokra.
A kutatók szerint a probléma gyökerei az emberi szelekció évezredeiben is keresendők. Ha egy embert megtámad egy szibériai husky vagy egy masztiff, a következmények életveszélyesek, így a tenyésztők a történelem során a legkisebb agressziót is mutató nagytestű egyedeket azonnal kizárták a szaporításból. Egy öleb harapása ezzel szemben ritkán okoz súlyos sérülést, ezért az emberiség az évszázadok során nem vette a fáradságot, hogy a kistestű kutyákból kigyomlálja a heves, támadó viselkedésmintákat. Ezt genetikai adatok is alátámasztják: több kutatás közvetlen kapcsolatot mutatott ki a kutyák testméretét lekicsinyítő növekedési faktor gének és a fokozott agresszivitás között. A kistestű ebeknél ráadásul jóval gyakoribb a súlyos szeparációs szorongás és a lakáson belüli bevizelés is.
A szabály alól akadnak ritka kivételek: a Madagaszkár királyi kutyájaként ismert, apró és fehér pamutkutya, a Coton de Tuléar például kifejezetten jámbor és visszahúzódó természetű. A szakemberek hozzáteszik, hogy ez a fajta számos genetikai és egészségügyi problémával küzd, így kérdéses, hogy a nyugodt vérmérséklet valódi fajtajelleg, vagy csupán a fizikai gyengeségből fakadó visszafogottság eredménye. Egy dologban viszont teljes az egyetértés a viselkedéskutatók és a kutyakiképzők között: a kistestű kutya nem plüssállat. A velük született félelmi reakciók és a genetikai hajlam ellenére a következetes szocializációval, a korai kutyaiskolával és a túlóvó nevelés elhagyásával a legapróbb négylábúakból is kiegyensúlyozott, magabiztos társ faragható.
