Élve lenyelte egy bálna, de nem ez volt a legnagyobb problémája
A Daniel Kraus regénye alapján készült Bálnahullás az év egyik legizgalmasabb projektjének ígérkezett: ki ne akarna látni egy olyan filmet, amelyben a főszereplőt élve lenyeli egy húszméteres, negyven tonnás ámbráscet? Brian Duffield műve azonban nem erről szól igazán.
Jay (Austin Abrams) hazatér szülővárosába, hogy a családjával együtt emlékezzen meg az egy éve elhunyt édesapjáról, Mittről (Josh Brolin). Az apa nem volt mintaapa, imádta a természetet, és megszállott búvárként az óceánt választotta sírhelyének. Jay és Mitt kapcsolata sem volt felhőtlen, a sok sérelem rányomta a bélyegét az életükre, a fiú mégis eltervezi, hogy megkeresi apja maradványait a mélyben. Arra azonban nem számít, hogy merülés közben feltűnik egy óriási ámbráscet, amelynek a gyomrában köt ki.
Ez a felütés magában hordozza egy karfaszorongató thriller lehetőségét, a néző okkal reméli, hogy tövig rágja a körmeit. A szűk helyen játszódó túlélőfilmes koncepcióról olyan alkotások ugorhatnak be, mint az Élve eltemetve, a 127 óra vagy a Kocka, csakhogy a Bálnahullás nem követi végig ezt a vonalat: a gyásznak legalább akkora szerep jut, mint a túlélésért való küzdelemnek.
A cselekmény első harmada Jay távolságtartásáról mesél, ahogy próbál szembenézni apja elvesztésével, az elszalasztott lehetőségekkel és azzal, mennyi minden történhetett volna másképp. Talán ezért dönt úgy, hogy lemerül a mélybe, és megkeresi Mitt testét. Aztán jön a szerencsétlen találkozás a cettel, és kezdődik az élet-halál harc.
Ekkor él igazán a film: hátborzongató, ahogy a gigászi állat bendőjében keressük a kiutat két pánikroham között. Mit lehet ilyenkor tenni, létezik egyáltalán megoldás, vagy marad a csendes beletörődés? A bálnabelső korlátozott tér, és nehéz másfél órán át feszessé tenni egy ilyen szűk helyszínt, a rendezőnek azonban esze ágában sincs egy helyen maradni. Ez azért kár, mert a folyamatos visszaemlékezések pont a feszültséget ölik ki, és a tempót is lassítják. Másrészt érthető lépés, hiszen a film főleg a gyászról szól, és csak másodsorban túlélőthriller.
Az egészet körbelengi egy elemelt szimbolika, elég csak arra gondolni, hogyan kerül Jay az állat gyomrába: az ámbráscet épp egy óriás tintahallal harcol. A két állat küzdelme a kultúrában a tudatalatti belső harcnak, illetve az ellentétek közti feszültség reflexiójának felel meg. Lehet ügyesen játszani ezekkel az elemekkel, Duffieldnek azonban csak üggyel-bajjal sikerül. A visszatekintők képet adnak Mitt mogorva jelleméről és Jay elnyomottságáról, de nem ásnak bele igazán abba, milyen mélyen gyökeredző problémákról van szó. Az anyuka és a testvérek szerepe elenyésző, holott be lehetett volna mutatni a reakcióikat; így csak annyi derül ki, hogy voltak nevetgélős, könnyed esték is a család életében.
Az utolsó harmad különösen hullámzó. Olykor kimondottan erős a dramaturgia, és a torkunk is összeszorulhat egy-egy érzelmesebb szegmensnél, míg a következő jelenetben behoznak egy pocsékul megírt, okoskodó konyhafilozófiát, ami tönkrevágja a hatást. Rettentő bosszantó, mert közben érződik az alapanyag súlya, sokszor mégis csak erőlködésre futja a valódi érzelmi gyomros helyett.
Austin Abrams mindent megtesz főhősként, a srác manapság bevett választás a pácba került fiatal fiúk szerepére, és a játéka most is kifogástalan. Ugyanez már nem mondható el a rendezésről, holott Duffield hat évvel ezelőtti bemutatkozó filmje, a Kirobbanó szerelem az év egyik indie-meglepetéssikere volt. Szó nincs róla, hogy rossz lenne a végeredmény, képes veszettül izgalmas lenni, a dráma is megfoghat, ám az arányok és a rapszodikusság masszívan lerontják az élményt. Aki túlélőthrillert vár, könnyen csalódhat, aki mély, komplex drámát, szintén húzhatja a száját. Pedig megfér egymás mellett a fojtogató, klausztrofób nyomasztás és a könnyfakasztó traumafeldolgozás, de ennek a bálnának ez túl nagy falatnak bizonyult.
