Visszatért az Onimusha: Way of the Sword – teszt
A Resident Evil már jó régen hatással van a popkultúrára, olyannyira, hogy 1997-ben a Capcomnál elkezdtek azon ötletelni, hogy miként csavarhatnának egy nagyot a franchise-on. Ekkor pattant ki a fejükből, hogy megcsinálhatnák a nindzsás Resident Evilt. Ez lett volna a Sengoku Biohazard, amely soha nem jelent meg, ám az ötlet később odáig fejlődött, hogy egy másik játéksorozat, az Onimusha született meg belőle.
Némi huzavona után az eredetileg PlayStationre tervezett Onimusha: Warlords PS2-re jött ki, még 2001-ben, majd három fővonalas folytatás követte. A negyedik játék után, azaz 2006 óta azonban hosszú szünetre ment a sorozat, a feledésbe merült, és sokan meg is voltak arról győződve, hogy soha nem tér már vissza, mert halott.
Olyan hosszúra sikeredett a hiátus, hogy mire visszatért, idén szeptember 4-én az Onimusha: Way of the Sword című felvonással, már vélhetően senki sem emlékszik az eredeti részekre, maximum a sokat látott, idősebb gamerek. Mindenki másnál azonban tiszta lappal indul az Onimusha, amiben valljuk be, van valami izgalmas.
Az Onimusha: Way of the Sword olyan akciójáték, amilyenből mostanában nem láttunk sokat. Nem Soulslike, nem veszítjük el minden egyes elhalálozáskor az általunk begyűjtött lelkeket, és a pályalerövidítésekre sem vagyunk annyira ráutalva, mégis helyenként a főellenségek pokoli nehezek. Ráadásul többnyire két életcsíkot is le kell dolgoznunk a bossoknál, mire hajlandóak a fűbe harapni.
A fejlesztők az új Onimushába egy olyan harcrendszert építettek, amitől konkrétan majdnem kiesett a kezemből a kontroller. A kardozás ugyanis vetekszik a Sekiróban látottakkal, minden egyes hárítás valami eszméletlenül látványos, itt inkább a parry a jó barátunk a kitérés helyett, és amikor ténylegesen elkapjuk a ritmust és sikerrel védünk ki egy csapást az ellenféltől, akkor előfordul, hogy az megbicsaklik, nekimegy egy társának, vagy éppen a falnak, ami rendkívül kreatív és szórakoztató megoldás.
A lebegő sárga orbok életet adnak, a kékek a különleges képességünket töltik fel, míg a pirosak a fizetőeszközök, amelyekkel RPG-szerűen fejleszthetjük Musashit. Túl nagy mélységre, vagy képességfára ne tessék gondolni, a Way of the Sword rákényszerít minket, hogy egyre skillesebbek legyünk, megtanuljuk az ellenségek trükkjeit és mozdulatait, és megérezzük a tempót, amelyben ezt a véres táncot vívjuk.
A játék kapott egy csomó mellékküldetést, és a Way of the Sword itt-ott megpróbálja magát nyílt világúnak tettetni – de valójában inkább egy csőjátékról van szó, ahol megyünk előre és padlóra küldjük, aki csúnyán néz ránk. A bossok dizájnjait tekintve mondjuk túl sok panaszunk nem lehet, kreatívak, olyan japán módon elmeháborodottak.
Nem tökéletes játék az Onimusha, minden erőssége ellenére sem. A cselekmény helyenként mondvacsinált és csak úgy ömlesztik ránk az írók az izzadtsággal kitalált fordulatokat, na meg a játék is hosszabb a kelleténél. A Way of the Sword többségében túl szürke, túl PlayStation 4-es, meg nem mondanám, hogy a legújabb generációra készült.
Akit le tud kötni, hogy látványos és kreatív harcrendszerrel a tarsolyában megy egyik boss után a másikat pokolra küldeni, közben van valami háttérzajnak is beillő sztori, annak nagyszerű szórakozás lesz az Onimusha: Way of the Sword. A profiknak visszatérő opció a harcban az issen képesség, amely egy amolyan ellentámadás, még a hárításnál is rövidebb időablakkal.
7,9/10
