Itt a képregény Magyar Péter munkásságáról: nem Kétarcú, inkább Félkész
A Képregény az örök műfaj, amely képes egy világot teremteni, de előfordulhat, hogy egyes próbálkozások még a csendes megrohadásra sem méltóak. Az „Én, a kétarcú” című képregény a Nemzeti Ellenállás Mozgalom alkotása, ami megpróbálja bemutatni Magyar Péter történetét. Az, hogy a politikai szórólap és a képregény határai egybeolvadnak, sokakat megdöbbentett, nem véletlenül. Az alkotás kritikával illeti a műfaj szabályait és a történelem tükörbe tartott aspektusait.
Az alkotás bejelentése februárban történt, hihetetlen kampányt generálva. Óriásplakátok, sajtótájékoztatók és egy weboldal, amelyen éppen visszaszámlálás ment, hogy mikor érkezik meg az új kiadvány. Mindez a választások előtti időszakban különösen érdekes, hiszen politikai színezettel ruházza fel a képregényt, amely nem csupán egy újabb szórakoztató mű, hanem a választási kampány része is.
2490 forintért árusítják, ami nem kis összeg egy képregényért, különösen, ha figyelembe vesszük a lengyelek és mások adásvételi szokásait. Mégis, a keresletet nem követte a kínálat. Az út az első példányhoz egy napig tartott, amely kimerítő keresésbe fulladt. Miután a főszerkesztő egy példányt hozott, a csalódottság csak fokozódott a képregény kiegyensúlyozott vizualitásának és tartalmának hiányosságai miatt.
Kritikám alapja egy olyan gondolat, miszerint a politikai üzenetek és a képregény műfaja számos ponton nem találkoznak. Scott McCloud elméletei segítenek megérteni a médium lényegét, miszerint a képek és a szavak közötti dinamika kulcsfontosságú az élmény szempontjából. Az „Én, a kétarcú” nemcsak hogy figyelmen kívül hagyja ezeket a szabályokat, hanem bátorított is egy olyan teret, ahol a szövegbuborékok kizárólag felületes információkat közvetítenek, ezzel aláásva a képregény identitását.
A történetet egy üres narratíva alakítja, amelyben Magyar Péter és a többi karakter kizárólag politikai sztereotípiák. Az olvasó számára nem kínál alternatívát, nincsenek drámai feszültségek vagy morális dilemmák – mindössze egy unalmas sor folytatása. A szereplők, mint Varga Judit, nem állhatnak ki a biztosítékként szükséges Batman karakter ellenpólusaként, így a történet érzelmi súlytalansága szembetűnővé válik.
Az alkotás vizuális világa vegyes érzelmeket kelt, a hibákkal teli illusztrációk a képregény valódiságát kérdőjelezik meg, sőt, a műfaj tisztelete is csorbát szenved. Az utazás, amit a karakterek bejárnak, ak csak politikai hadjáratokat bemutatni képes, nem egy igazi történet. Érdemes figyelni, hogy a kreatív csapat mennyire érti meg a médium sajátosságait, hiszen a megfelelő keretek közé szorított mondanivaló egy igazán élvezetes élmény forrása lenne.
Összegezve, „Én, a kétarcú” nemcsak hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, hanem valódi élménnyé is válik, ha valaki megpróbálja megtalálni benne a képregény eszenciáját. Kérdés, hogy mit kínál majd a jövő, és vajon megéri-e még egy próbálkozást a kétarcúság helyett a valódi történetmesélés irányába kacsingatni.
(Borítókép: Én, a kétarcú című képregény. Fotó: Tövissi Bence / Index)
