Király Farkas: Aki meghalt, de mégsem – avagy a Karamazán fatolvajai

által B Andras

Aki meghalt, de mégsem – avagy a Karamazán fatolvajai

Hajnali öt-harminchétkor a csendben Holencsuk képzelt ezredes lépett ki a vagonjából, és megállt az üres tájban. Évtizedek óta otthona volt ez a vasúti kocsi, amely azonban már hosszú ideje nem szolgálta semmilyen célját – sem a síneket, sem a kommunikációt nem érintette már senki. Az idő múlásával az elhagyatottság szinte permanens állapotba került, és a katonás rangokat többé már csak önmaga szórakoztatására emlegette, ebben a magányos létben.

Öt-harmincnyolc perckor Holencsuk figyelmes lett egy különös zajra, amely a közelgő ködön keresztül hallatszott. Fát aprító férfiak tompa csapásai törtek meg a téli reggel nyugalmát. Elindult lefelé a völgybe, és hamarosan látta is a fatolvajok csoportját: négy vagy öt férfi, akik vastag pulóverben és csupasz kézzel dolgoztak, mintha valami veszély leselkedne rájuk a hátuk mögött.

A férfiak csak akkor néztek rá, amikor bemutatkozott. – Holencsuk ezredes vagyok – mondta, de válasz helyett a baltás fiú csak annyit mondott, hogy itt nincsenek ezredesek, és hogy a hidegben fára van szükségük. A fiatal nő, aki a platón ült, a vele való beszélgetés alatt védelmébe vette, de Holencsuk megtartotta kellő távolságát, és az érinthetetlen fák vágásai felé pillantott. A férfiak végül visszatértek fárasztó munkájukhoz.

Később, amikor a munkájuk zaja egybeolvadt a szél zúgásával, Holencsuk a Nyestek-völgye felől érkező vékony füstöt kezdte követni. Az egykori szénégetők területén túl csak egy omladozó gödör volt látható, amely az elmúlt harminc év emlékét őrzötten. A föld illata, amit a fáradt gyökerek, a páfrány és az idő múlása idézett elő, mindent sötét árnyakkal terített be.

A gödör mellett talált egy fekete kartondobozt, amelyen egy elmosódott felirat állt: „ȚIGARETE FĂRĂ FILTRU.” Mielőtt azonban annyira eltűnt volna az időben, hogy a doboz a dér keze alá kerüljön, valaki megérintette. A gondolat, hogy valaki járt ott, izgalmat keltett benne.

Csak ekkor hallotta meg a fák közül érkező léptek zaját – magabiztos, kíméletlen lépéseket. Egy magas, szürke kabátos figura közeledett, aki a felsőbbrendűség légkörét árasztotta; pontosan tudta, hogy Holencsuk mit csinál és miért. – Maga valamit elmozdított, százados – mondta. Holencsuk reagálásaképp kijavította magát, de a férfi, aki bemutatkozott Vajdának, nem tette zavarba a megszólítás. Csupán tovább fojtatta, hogy Holencsuk „mindig körülnéz,” amikor valami „készülődik.”

A fatolvajok, akik nem álltak meg, amikor meglátták az idegent, egyre feszültebbé váltak. A hatások, amelyek ott zajlottak, nem csupán a közvetlen tettekről szóltak. Ezen a ponton Vajda érkezése már nem volt véletlen, érezhető volt, hogy valami univerzális rend megzavarodott. Szavakat nem kellett mondani, mivel mindannyian érezték a helyzet súlyát: egy fiú félig áttetszően elsuttogta: – Maga meghalt… De ez a kifejezés már nem csupán Halál volt. Bucur, mint akit a múlt foglya futott közelebb, és úgy tűnt, hogy a fatolvajoknak sincs más lehetőségük, mint hátrálni a fák szélén, mintha valami mélyebb erő irányítaná őket.

Ahogy Bucur megindult a völgy felé, Holencsuk észlelte, hogy a tél levegője rendezettebb lett. A csendet nem elmondani, hanem tapasztalni kell. A határok közt látható ellentéteket a szavakból formálódó képesség még életre tudta kelteni. Hiszen akit „a fa megengedi elvinni,” annak története sose ér véget; minden évszak, minden fát elültetett élet, ami túlélte a fagyot, és élvezi a nyarat. A létezés mélyebb tapasztalata most már nem pusztán a fák sorsa volt: a lelkeké is, akik ott ragadtak.

Forrás: index.hu/kultur/tarca/2025/12/28/kiraly-farkas-aki-meghalt-de-megsem—avagy-a-karamazan-fatolvajai-hegy-erdo-volgy/

Ezt is kedvelheted