Krasznahorkai László szerint vicces volt a Mandiner közönségszavazása
Az ELTE a Krasznahorkai-év keretében Kapcsolódások és közös terek címmel rendezett ünnepi programsorozatot az író tiszteletére, aki díszdoktori címet kapott alma máterétől. A Nobel-díjas művész előtt tisztelegve átadták a Krasznahorkai-olvasóteret az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Trefort-kerti könyvtárában.
A programsorozat részeként Gintli Tibor, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatója beszélgetett Krasznahorkai Lászlóval, aki a pódiumbeszélgetést korábban egy feltételhez kötötte, amely azóta megvalósult – utalva az áprilisi országgyűlési választások eredményére.
„Tudom, hogy megkaptam a Nobel-díjat, de nem hiszem el” – fogalmazott az író a tavaly októberben elnyert kitüntetésről. Krasznahorkai egy nagy bevásárlás után, frankfurti barátai társaságában értesült arról, hogy ő a 2025-ös irodalmi Nobel-díjas.
„Tulajdonképpen teljesen nyugodt voltam, illetve ideges. Aki közölte velem a hírt, nem értette, hogy ez a két dolog miként lehet egyszerre az emberben, de hát ő még nem kapott Nobel-díjat. Nagyszerű érzés volt, hogy ennyi embernek okozott örömöt, de lehet, hogy hozzám csak azok értek el, akik örültek. Akik nem örültek, azok talán inkább kommentekben gyalázták az édesanyámat” – mondta, hozzátéve, hogy a díj nem változtatta meg.
Elmesélte, hogy a díjátadás idején napok óta szeretett volna szivart szívni, amire a szinte füstmentes Svédországban nem volt lehetősége, ezért meglepte, hogy a svéd király is előszeretettel szivarozik, és a díszvacsora után meg is kínálták.
Gintli Tibor arról is kérdezte, miről beszélgetett migráns hátterű gyerekekkel Stockholmban egy iskolában. Krasznahorkai elmondta, hogy a gyerekek egy dalt is előadtak, amit sosem felejt el, és a Sátántangó világát megidézve műalkotással is készültek neki.
„Egy kerekasztal-beszélgetés is volt a nagyobb, 12-13 éves gyerekekkel. A saját terveikről és a családjukról beszéltek. Megdöbbentő történeteket meséltek. De közben már jól vannak, látszott, hogy mindenük megvan és rendben vannak, ugyanakkor olyan őrült, szörnyű történetek vannak mögöttük, hogy nem tudom, miként sikerült ilyen békés, kiegyensúlyozott lelkekké válniuk” – mondta.
Szó esett arról is, hogy szakdolgozatát Márai Sándor emigrációban írt műveiből írta, ami 1983-ban érzékeny téma volt, mivel a kötetek be voltak tiltva Magyarországon. Elmondta, hogy környezete miatt „Márai-lázban nőtt föl”, de voltak fenntartásai: szerinte Márai írás közben nem tudta kiverni a fejéből, mennyire utálja a kommunizmust, ezért átpolitizált megjegyzéseket ékelt a munkáiba.
Gintli Tibor emlékeztette, hogy a polgári aranykorban, amit Márai nosztalgikusan fölrajzolt, megjelent egy „polgár-proli ellentét”, egy „szociális felülnézet”, míg Krasznahorkai szerint nincs az az emberi pozíció vagy státusz, ami nem érdemli meg a jóindulatot.
Egyetemi éveiről beszélve kiemelte a 2017-ben elhunyt Király Jenőt, aki szerinte „méltatlanul elfelejtett nagy alakja a tömegfilm elméleti feldolgozásának”.
Krasznahorkai mindig csak egy regényt akart megírni, de sosem sikerült neki, munkáival a korábbiakat próbálja „jóvá tenni”. Nem volt híve annak, hogy a Sátántangó egyáltalán megjelenjen, és megpróbálta elérni, hogy ne tüntessék fel rajta a nevét, de a Magvető Kiadó munkatársa és Esterházy Péter kinevették. Tarr Béla filmváltozata kapcsán újraolvasta a művet, és mivel nem volt vele elégedett, megírta Az ellenállás melankóliáját, amivel aztán a Werckmeister harmóniákon való közös munka közben ugyanez történt.
„Már régen nem a regények tartalmával foglalkozom, amikor már egészen kész egy szöveg, hanem azzal, hogy a zenei elemek rendben vannak-e. Általában azt gondolom, igen, és végül kiderül, hogy van egy kis piszok a tiszta anyagban. Az ember megpróbálja jóvá tenni, és ez így megy tovább” – mondta.
A Nobel-díjas író lényegében tökéletességre törekszik műveiben, esztétikai értelemben is. Ezért is találta viccesnek a Mandiner tavalyi közönségszavazását, ahol az év embere Ákos lett, ő pedig a második helyezett, egy újságíró pedig úgy kommentálta a végeredményt, hogy szép volt, legalább megpróbáltad.
Legfrissebb művéről, A magyar nemzet biztonsága című regényről is beszélt. Kifejtette, hogy a regényben szereplő Krasznahorkai László író természetesen nem azonos vele, fiktív figura, de azt a kérdést adta a szájába, ami őt először hatéves kora körül foglalkoztatta: miért akar az élet ennyire élni, miért van inkább valami, mint semmi. Szerinte minden kérdés végül ehhez a megválaszolhatatlan kérdéshez vezet.
