Sztankay Ádám fájdalmának vallomása apjáról, Sztankay Istvánról
Sztankay Ádám, a neves színész lírai vallomást tett édesapjáról, a kiváló művész Sztankay Istvánról, aki 90. születési évfordulóját ünnepli. Az interjú során Ádám kifejezte szomorúságát amiatt, hogy a nagy színészek, mint Sinkovits Imre, Kállai Ferenc vagy Kálmán György neve, mára javarészt csak kerek évfordulókon merül fel. Az utóbbi évek során tapasztalata szerint, egyre többen nem tudják, ki volt apja, és a fiatalabb generációk körében a nagy művészek kulturális jelentősége megkopott.
Ádám hangsúlyozta, hogy a művészek életpályájának bemutatása nélkülözhetetlen, hiszen a mögöttük álló személyes történetek segítenek megérteni, mit is jelent valójában embernek lenni a művészet világában és azon kívül. Hisz abban, hogy az ember nem létezhet múlt nélkül, amely nemcsak terhet, hanem iránytűt is jelent a jövő felé. Meggyőződése, ha a maradandó alkotások nem kerülnek be a mindennapi kultúrába és az oktatásba, akkor a társadalom értékrendszere is elkezd gyengülni.
Az emlékezés számára nem csupán nosztalgikus érzés, hanem felelősség is, amely azt jelzi, hogy ha nem adják tovább a történeteket, nemcsak neveket, hanem életmintákat is elveszítenek. Apja hetvenedik születésnapján adott interjút felidézve, Ádám arra mutatott rá, hogy egy bizonyos kor felett az idő már nem csupán mennyiség, hanem a megélt tapasztalatok és a szerepek súlya.
A Színészliget kezdeményezést is fontosnak tartja, ahol apja is fát ültetett, ezáltal megörökítve emlékét. Ádám számára ez az élő emlékezet ábrázolása, amely gyökereket ereszt, és árnyékot ad a közösség számára.
Bár mindkét szülője színész volt—édesanyja, Kun Magdolna is—, Ádám egy kiegyensúlyozott és tabuk nélküli családi légkörben nőtt fel. Megosztotta, hogy apja otthon is azt tette, amit színészként: megmutatta, milyen embernek lenni, és segített megérteni az emberi gyarlóságot, az önismeret és a felelősség fontosságát. Hálás azért, hogy nem szigorral, hanem játékossággal tanították meg neki: hibázni emberi dolog, de a megbántottól őszintén bocsánatot kell kérni.
Sztankay István, a szenvedélyes művész
Sztankay István, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, valamint a Nemzet Színésze cím birtokosa, a József Attila Színház örökös tagja volt. Jellegzetes orgánuma és színpadi jelenléte miatt a közönség nagy kedvence lett, hangját még a könnyűzenei szféra is felfedezte.
A színész különc, szerethető szokásairól is ismert volt, szenvedélyesen gyűjtötte a rádiókat és zseblámpákat, otthon pedig aprólékosan igazgatta a szőnyegek rojtozását. Időskorában Alzheimer-kórral küzdött, és mivel mindig félt a szellemi leépüléstől, időben visszavonult a színpadtól. Fia, Ádám elmondása szerint, édesapja élete végén, amikor már nem akart enni és inni, a passzív eutanázia irányába tendált.
