Végül is miért jó a kékharisnyázás?
2006 után megváltozott a magyar rendőrség magatartása. A négy évvel később kezdődő tüntetéshullámok biztosítása egyre erőszakmentesebbé vált, hozzá is szoktunk ahhoz, hogy a rendőrség Budapesten nem alkalmaz gyülekezéskor tulajdonképpeni erőszakot – egy-egy kirívó esetet leszámítva. A 2026-os választáshoz közeledve ismét megszaporodtak azonban a szükségtelenül erős fellépések, ám összességében a média egy szimpatikus rendőrség képét mutatta.
Különböző felfogások léteznek arról, mi a sajtó feladata. Fontos, hogy újra és újra hangsúlyt kapjon, milyen nagy hatása van a sajtónak például abban, hogyan viszonyulunk az erőszakszervezetekhez. A társadalom bizalmát a rendőrségben és a hatóságokban leginkább a kommunikáción keresztül lehet növelni. Ahogyan a nőügyekről írni kell, ugyanúgy érdemes írni arról, hogy mit tesz a rendőrség, adott esetben mi a reakciója, hogyan kommunikál.
Nemcsak a kommunikáció, hanem a kontextus is lényeges: az, hogy „miben van” éppen a társadalom. A Fidesz által 2022-ben bevezetett és hat éven át fenntartott rendkívüli állapot szintén hozzájárult ahhoz, hogy mindig legyen fontosabb kérdés, mint a nők elleni erőszak. Amikor az emberiséget vagy Magyarországot összességében érintő ügyekről van szó, fel sem merül, hogyan lenne köze annak a nők helyzetéhez. Gazdasági válságok, háborúk, menekültválság, az egészségügy vagy a szociális szféra helyzete, oktatás, gyerekvédelem, lakhatási válság – ezek mind-mind olyan ügyek, amikben, ha érvényesülne a nőjogi szempont, rögtön komplexebb, valóságosabb képet kapnánk.
A nőket a politika akkor veszi elő, ha jól jönnek neki, mondjuk migrációs riogatáshoz vagy a születési ráta csökkentése miatti bűnbaknak. Egy-egy nők elleni erőszakeset persze kelt hullámokat, és ilyen esetekben a média is nagyobb figyelmet fordít a történésekre. Ilyenkor az az érzése is lehet az embernek, hogy már-már megfelelően kommunikál az ország a nők és gyerekek elleni erőszakról.
A 2010-es évek végén a rendőrségi közösségimédia-jelenlét megváltozott. Jól elkapott trendek, barátságosabb kommunikáció, bizalomnövelés a fiatalabb generációkban is – miközben a globális trend telepakolta rendőrellenes videókkal az összes platformot. Az új kormány, úgy tűnt, egyesek számára biztosítékot jelent arra, hogy az egyre javuló kommunikáció és a rendészetbe vetett bizalom stabil.
A közönség nagyvonalúan átsiklott a miniszterelnök-jelölt családi történetein és a vele kapcsolatos bántalmazási vádakon. Ebből is kiderül, hogy a társadalom nőjogokra érzékeny része alapvetően biztonságban érzi magát az új hatalom alatt – ahogyan biztonságban érezte magát az elmúlt években is. Ez a remény, ez a bizalom az, ami minden egyes alkalommal szertefoszlik, amikor kiderül, miképp is beszélnek a feministák háta mögött.
Vannak persze azok a kékharisnyák, jórészt szakemberek vagy nőjogokkal hivatásszerűen foglalkozó emberek, akik ezt a hamis biztonságérzetet nem osztották. Most örülhetnek, hogy nekik volt igazuk. Most az történt, hogy egy félrement e-mailezésnek köszönhetően kiderült, a rendőrség egyik munkatársa, miután Martini Noémi, a HVG újságírója egy nőket érő utcai zaklatásról szóló anyagához interjút kért a budapesti rendőrfőkapitánytól, közölte egy kollégájával, egy sikítozó kékharisnyával nem fog Budapest rendőrfőkapitánya interjút készíteni.
Azért jó, hogy véletlenül nyilvánosságra került ez a levélváltás, mert hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, mi a valóság. Hogy a legtöbb ember, intézmény vagy cég nőket érintő gondolkodása nem változott. A kékharisnyázás felhívja a figyelmünket, nem lehet belekényelmesedni abba, hogy azt gondoljuk, milyen jófej a rendőrség csak amiatt, ahogy az elmúlt években megjelent a közösségi médiában.
Emlékeztet minket arra is, hogy ami az ilyen eseteket illeti, nőként csak annyira bízzunk a rendőrségben, amennyire muszáj – forduljunk a hatósághoz, de ha tudunk, inkább ne maradjunk passzívak. Ez a levélváltás alapvetően abból a passzív érzületből rázza fel az embert, hogy azt hihettük, már minden megy a maga útján, minden javulgat, öles léptekkel haladunk a nők elleni erőszak valódi komolyan vétele felé.
Pedig továbbra is magunkra és egymásra kell számítanunk, menni kell tovább, elérni, hogy még inkább fejlődjön a rendszer, a hatóságok és a rendőrség. Mondhatjuk, hogy ez egy újabb kijózanító pillanat volt. A hamis biztonságérzetből a valóság felé evickélni persze csalódást keltő. De érdemes megérkezni a valóságba és lankadatlanul tenni a dolgunkat.
A szerző az ELTE Szociológia Doktori Iskola Interdiszciplináris Doktori Programjának doktorandusza, radikalizációkutató.
