Vidnyánszky Attila válasza: Csúsztatás és gőg
Dzsubák Tamás cikkében Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház vezérigazgatójaként reagál Rusznyák Gábor nyílt levelére, amely a hazai kulturális élet aktuális helyzetét és a nemzeti színház intézményi túlhatalmát célozza meg. A levélben Vidnyánszky kifejezi, hogy Rusznyák írása tele van valótlanságokkal és szándékos csúsztatásokkal, gőgöt áraszt, és ami a legfontosabb, a gyűlölet szelleme járja át. A rendező véleménye szerint nem szükséges érdemben reagálnia egy ilyen töltetű levélre.
A válaszban Vidnyánszky csupán annyit jegyez meg, hogy Rusznyák levelének mögött egy másik vélemény formáló, Csáki Judit színikritikus állhat. Ezzel utal arra, hogy a kulturális diskurzus mögötti hatalmi dinamikákat nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Politikai feszültségek a kulturális színtéren
A válaszlevél előzménye, hogy Vidnyánszky néhány nappal korábban heves kritikát fogalmazott meg Nagy Ervin, az újonnan kinevezett államtitkár munkásságával kapcsolatban. Vidnyánszky az Indexen megjelent írásában visszautasította azt a vádját, miszerint az elmúlt 16 évben mint a kulturális szektor „teljhatalmú despotája” csak rombolásra törekedett volna. Ehelyett védelmébe vette intézményépítő tevékenységét, beleértve a Déryné Programot és az SZFE modellváltását, míg Nagy Ervint gyurcsányi tempójú politikai tisztogatással vádolta.
Rusznyák Gábor nyílt levele azokra a kérdésekre fókuszál, amelyek a Vidnyánszky által kiépített intézményi struktúra hatásait tárgyalják. A rendező szerint Vidnyánszkynak nem a színészekkel kellene foglalkoznia, hanem szembe kellene néznie azzal a hatalommal, amit az évek során kiépített.
A hazai színházi struktúra és a hatalom megosztása
Rusznyák részletezte Vidnyánszky különböző pozícióit, beleértve az SZFE-alapítványt és a Magyar Teátrumi Társaságot, majd azt állította, hogy a Nemzeti Színház igazgatójaként ő birtokolja a teljes hazai színházi struktúra finanszírozásának és oktatásának irányítói funkcióit. A rendező azt állította, hogy Vidnyánszky ezen pozícióinak birtoklásával gyakorlatilag megosztotta a színházi szakmát, és ellehetetlenítette a független társulatokat.
Ez a konfliktus nemcsak a személyes nézeteltéréseket tükrözi, hanem a hazai kulturális élet feszültségeit is, amelyek a politikai irányvonalak és a művészet közötti határvonalakat is érintik. A helyzet rávilágít arra, hogy a színház nem csupán művészi, hanem politikai terep is, ahol a hatalom és a művészi szabadság kérdései folyamatosan ütköznek.
