Ez az új film olyan, mintha egy bezsongott Twin Peaks-rajongó csinálta volna
A neonfényekbe burkolt drámának és a mogorva karaktereknek kevés olyan hithű megszállottja van, mint a dán író-rendező, Nicolas Winding Refn, aki furcsa, elvont, művészfilmes stílusával 2011-ben mégis betört valahogy a mainstreambe a Drive című filmmel.
Tíz éve nem jelentkezett azonban újdonsággal Winding Refn, legutoljára 2016-ban láthattuk a Neon Démont, melyben Elle Fanning alakított egy Los Angelesbe tartó modellt. A direktor azóta sok mindent megért, 2023-ban például azt, hogy huszonöt percre a klinikai halál állapotába került.
Szám szerint a tizenegyedik filmjével állt elő, a Neonpokollal, amely szeptember 10-e óta a hazai mozikban is elcsíphető, szélesebb körben szeptember 24-én debütál. A film nem kapott tradicionális szkriptet, a készítő a munkálatok alatt naponta írta át a jeleneteket, sőt félúton még a befejezést is megváltoztatta.
A főszerepben egy Elle nevű fiatal nőt látunk, akit Sophie Thatcher alakít, és aki egy futurisztikus ködben álló, sokemeletes hotelhez érkezik a kezdőjelenetben. Itt fut össze az érte rajongó influenszerrel, Hunterrel és annak mostohaanyjával, Dominique-kel.
A realitás talaját elég hamar kihúzza a lábunk alól a rendező. A továbbiakban egy elvontabb, Star Trekre hajazó űrhajós drámában botladozunk, miközben egy titokzatos, világok között sétáló gyilkosról öntik ránk a lore-t.
Jelentős szerephez jut az idősíkok közötti ugrándozás is, amikor visszaugrunk a múltba, és egy K nevű, Japánban állomásozó katonához csatlakozunk, aki a lányát keresi, de a jakuzába botlik.
Winding Refnre mindig is jellemző volt a túltolt, erőszakosságba hajló szexualitás, és most is kapunk ebből jó adaggal. A film inkább egy hosszadalmas, lassú álmodozásnak feleltethető meg, mintsem klasszikus történetmesélésnek.
A Neonpokol messze van a rendező legjobbjaitól, ahhoz nem elég a szaggatott szkript, pár fokkal komplexebb, katartikus üzenet se ártott volna. 7/10
