Szétszóródott az 1956-os magyar aranygeneráció
Az 1956-os forradalom vérbe fojtását követően legalább 200 ezer honfitársunk választotta a szabad világot, köztük számos világhírű sportoló. Három nagy exodus külön-külön is megrázta volna a magyar sportot, együtt pedig a sporttörténelem legnagyobb exodusává alakult.
A magyar ifjúsági labdarúgó-válogatott 1956-os disszidálása a magyar futballtörténelem egyik legfájdalmasabb epizódja: egy rendkívüli tehetségekből álló potenciális aranygeneráció hullott darabjaira. A csapatot Hoffer József szövetségi kapitány és Vincze Jenő edző irányította. Ősszel angliai túrára utaztak, és 1956. október 23-án este a londoni White Hart Lane-en 2–1-es vereséget szenvedtek az angol fiataloktól.
A küldöttség Londonban értesült a forradalom kitöréséről. A családtagjaikért aggódó játékosok elsőre a hazatérés mellett döntöttek, Bécsig jutottak. A stáb több tagja, köztük Hoffer és Takács József gyúró, valamint a csapatorvos hazautazott, a játékosok többsége, tizenhatan azonban a svájci meghívásnak tett eleget.
Karl Rappan svájci futballvezér mérkőzéseket kötött le nekik, a bevételt a Magyar Vöröskereszt javára ajánlották fel. A svájci turné végén, Locarnóban dőlt el, hogy kint maradnak. A játékosok később a világ minden tájára szétszóródtak, és olyan klubokat erősítettek játékosként, majd edzőként, mint a Barcelona, az Espanyol, az Anderlecht, az Eintracht Frankfurt, az Alkmaar vagy a Liège.
Vincze Jenő a genfi Servette edzője lett 1959-ig, majd a Basel kispadján ült 1961-ig; 1988-ban halt meg az NSZK-ban. Hárman maradtak hosszabb ideig a Servette-nél: Pázmándy Péter és Makai Dezső 1968-ig, Németh Valér 1974-es visszavonulásáig, akit később az egyesület Hírességek Csarnokába is beválasztottak.
A Honvéd dél-amerikai turnéja
Miközben az ifjúsági válogatott Svájcban készülődött a disszidálásra, a Budapesti Honvéd az Athletic Bilbaóval vívott párharcot a Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Az első meccset november 22-én 3:2-re elvesztette Bilbaóban, a San Mamés Stadion 45 ezer nézője előtt; góljainkat Budai II és Puskás szerezte. A visszavágót december 20. előtt a brüsszeli Heysel Stadionban játszották le, 3:3 lett az eredmény, miután Faragó Lajos kapus megsérült, és Czibor állt a helyére. A Honvéd 6-5-ös összesítéssel kiesett.
A két meccs között több játékos is csatlakozott a csapathoz, köztük Szusza Ferenc a Budapesti Dózsából. Guttmann Béla jól fizető bemutató meccseket szervezett az alakulatnak Spanyolországban, így tartották fenn magukat a visszavágóig. Időközben Brazíliából tíz mérkőzésre szóló ajánlat érkezett, mérkőzésenként tízezer dolláros fellépési gázsival.
A Honvéd gólzáporos meccseket vívott, többnyire a riói Maracanában, minimum százezer néző előtt. A csapat gépe 1957. január 9-én szállt le Rio de Janeiróban, az első meccsen 113 ezren töltötték meg a Maracanát, az ellenfélnél olyan sztárok játszottak, mint Didi, Garrincha és Nilton Santos. A mérleg végül 3 győzelem, 1 döntetlen és 3 vereség lett, 25:27-es gólaránnyal.
Elvis Presley is énekelt nekik
A Honvéd brazíliai turnéjával gyakorlatilag egy időben zajlott a Hungarian Freedom Tour, amelyen az 1956-os melbourne-i olimpián szerepelt magyar küldöttség 34 tagja, valamint négy erdélyi magyar sportoló vett részt. A két hónapos turnét a Sports Illustrated finanszírozta és menedzselte; a háttérben az amerikai külügyminisztérium is támogatta az akciót.
A társulat 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzéremmel a táblázat negyedik helyén végzett. Részt vett a turnén a teljes olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott, kiváló úszók, valamint a vívóválogatott tagjai, köztük Dömölky Lídia, Sákovics József, Magay Dániel és Hámori Jenő. Szintén a csapattal tartott Iglói Mihály futóedző. Magay háromszoros egyéni bajnoka lett az Egyesült Államoknak.
A sportolók 1956. december 23-án érkeztek meg San Franciscóba. A turné során Greyhound busszal mintegy 59 amerikai várost érintettek, és közel félszáz helyszínen tartottak sportbemutatókat. Fogadta őket Dwight D. Eisenhower elnök a Fehér Házban, és egy alkalommal maga Elvis Presley is énekelt nekik.
A turné hivatalosan 1957 áprilisában ért véget New Yorkban. A heti 40 dolláros zsebpénz kevés volt a megélhetéshez, sokan politikai termékként érezték magukat, a honvágy is gyötörte őket. A csapat kettészakadt: a „lázadók” csoportja, főleg vízilabdázók és úszók, különvált, és saját fellépéseket szervezett. A turné április 3-án fejeződött be egy gálavacsorával a New York-i Waldorf Astoria szállodában.
A befejezés háromféle forgatókönyvet hozott: sokan ösztöndíjat kaptak vagy munkába álltak, és végleg vagy néhány hónapra az Egyesült Államokban maradtak; néhányan, mint Bolvári Antal, szinte azonnal hazatértek; Gyarmati Dezső pedig először Bécsbe költözött a családjához, és csak 1958-ban tért vissza Budapestre.
