Mit nem vett észre a jobboldal április előtt?
A Fidesz áprilisi vereségét elemző értelmezések sorra azt vizsgálják, hol csúszott el a kormányzás, de a következtetések gyakran félbemaradnak éppen azokban a körökben, ahol a legnagyobb szükség volna a tárgyilagos tanulságok levonására. A miértekből ugyanis nem elsősorban a pártnak, hanem a teljes magyar jobboldalnak kell okulnia.
Érdemes messzebbről indulni. A volt kormánypártra nemcsak hazai ellenfelei, hanem nyugati szövetségesei is rávertek abban, hogyan érzékelték és hasznosították politikailag a változó társadalmi közérzetet. A nyugati újjobboldal jelentős része rendszerkritikus erőként tört fel, a túlburjánzó bürokrácia és a technokrata paternalizmus ellen szerveződött. A Fidesz eközben Magyarországon maga volt a tényleges rendszer, egy túlcentralizált, mindent szabályozni akaró állam élén.
A szabadság igénye nem csak Brüsszelről szól
A szabadságharcos ösztön eredetileg nem volt idegen a magyar társadalomtól, csakhogy a szabadságvágy nem kizárólag nemzeti szuverenitást jelent, hanem azt a hétköznapi igényt is, hogy az ember maga dönthesse el, hogyan akar élni, dolgozni és ügyeket intézni. A hatalom egyre több jogkört vont magához, intézmények önállósága szűnt meg, gazdasági szabályok változtak meg egyik pillanatról a másikra. A választónak végül tökéletesen mindegy lett, hogy a központosító hivatal négyszáz vagy négyezer kilométerre van tőle.
A csend politikája
A Covid-járvány idején ütközött ki legélesebben, mennyire merevvé vált a rendszer működése. A kommunikáció többé nem tudott kikapcsolni, nem maradtak eseménytelen hétköznapok, a politika beköltözött a magánszférába is. A széles körben megjelenő „nem lehet így élni” nyelvezet mögött jóval hétköznapibb igény rejlett: hagyjanak már végre békén. Innen nézve a Tisza felemelkedését is érdemes kevésbé ideologikusan értelmezni: sokaknál a csend igénye dolgozott, nem új világnézeti fordulat.
Hátország helyett függőségi rendszer
Tizenhat év alatt hatalmas erőforrások mozdultak meg egy jobboldali kulturális és médiavilág létrehozására, de túl gyakran összekeveredett a hátország építése a politikai lojalitás finanszírozásával. Egy valódi szellemi hátország a politikai központ nélkül is életképes, önálló entitás, saját tekintélyekkel és belső vitákkal. Ha a támogatás hallgatólagos ára a politikai azonosulás, akkor nem önálló hátország épül. Ugyanez a központosító reflex belül, a párt helyi szintjén is éreztette hatását: a helyi politizálásból kiszorultak a helyi ügyek, a helyi politikus nem felfelé vitte a választók problémáit, hanem a kommunikációs paneleket hozta lefelé.
Analóg állam egy digitális társadalomban
Maga a társadalom is megváltozott: idősebb generációk tömegei bankolnak telefonon, foglalnak szállást, beszélnek videón az unokával. Felmerül a kérdés, hogy ha szinte minden szolgáltató képes alkalmazkodni, az állam miért várja továbbra is azt, hogy az ember alkalmazkodjon hozzá. A korszerű állam nem az erejét demonstrálja, hanem amikor nincs rá szükség, szinte láthatatlan: gyorsabb, egyszerűbb, kiszámíthatóbb és kevésbé tolakodó.
Nem az volt a baj, hogy nem mentek eléggé jobbra
A vereséget kényelmes volna azzal elintézni, hogy tizenhat év után elfáradt a kormányzás, de a felsorolás nem magyarázza meg a nagy egészet. A mélyebb probléma, hogy a Fidesz hitelességi válságba került: olyan önellentmondási spirálba, amelyben saját politikai nyelve kezdte erodálni saját önazonosságát. Magyarországon maga a volt kormánypárt vált azzá az establishmentté, amely ellen nyugati szövetségesei éppen lázadnak. Ezt az ellentmondást sokáig elfedhette a szabadságharcos retorika és a kétharmados győzelmek sora.
A vereségből nem következik, hogy a magyar társadalom kevésbé jobboldalivá vált volna. Könnyen lehet, hogy egyszerűen több autonómiát akart: kevesebb politikát, kevesebb állami okoskodást, több lehetőséget arra, hogy maga intézze az életét. A jobboldal előtt álló feladat ezért nehezebb annál, mint kitalálni, milyen felállásban akar indulni 2030-ban. Újra meg kell tanulnia szabadságpártinak lenni akkor is, amikor már nem ő lázad a hatalom ellen.
