„Éjjel hozta őket a rendőrség, és rettegtünk, hogy megszöknek” – A gyermekvédelem igazi arca
Éjszaka érkező rendőrautó, benne hat testvér. A legkisebb 4-5 éves, a legidősebb 15 éves kamasz. Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai igazgatója felidézte: a nevelőszülők szorongva várták a reggelt, rettegtek, hogy a gyerekek az első adandó alkalommal megszöknek. A gyerekek azonban nagy meglepetésükre hamar elaludtak, majd ébredés után arról beszéltek, hogy nem akartak elmenni, hiszen tudták, végre jó helyre kerültek.
A bizalom kiépítése nem mindig zökkenőmentes. Egy hároméves kislány rendkívül elhanyagolt, traumatizáló közegből érkezett, napokig nem engedte, hogy bárki hozzáérjen. Ilyenkor egyetlen kulcs a türelem – a család többi gyermeke jelentette a hidat, ők gyorsabban tudtak kapcsolódni hozzá, mint a felnőttek.
A nevelőszülők mindennapjaiban feloldhatatlannak tűnő belső ellentmondás feszül: úgy kell bizalmat építeniük és tiszta szívből megszeretniük egy gyermeket, hogy közben pontosan tudják, jó esetben egyszer el kell engedniük a kezét. „Az összes nevelőszülő, aki ezen túl van, kicsit belehal minden egyes gyermek elvesztésébe. Ez egy nagyon nehéz hivatás, de nagyon szép is egyben” – fogalmazott Szilvási Léna, hozzátéve: érzelmileg érett, tudatos emberekre van szükség, akik képesek felfogni, hogy a gyermek érdeke a sorsa végleges rendeződése – örökbefogadás vagy hazagondozás útján.
A médiában jellemzően a szélsőséges esetek jelennek meg, ám minden állami gondoskodásba kerülő gyermeket érint egy láthatatlan seb: a veszteség élménye. A nyomasztó tudat, miszerint róla nem a vér szerinti családja gondoskodott, később bármikor visszaüthet, akár kamaszkorban, akár akkor, amikor maga szeretne szülővé válni. A legnehezebb sorsuk azoknak a fiataloknak van, akik végleg bizonytalanságban ragadnak: nem kerülnek vissza a családjukhoz, nem fogadják őket örökbe, és a nevelőszülőkhöz sem tudnak hazajárni. A szakirodalom szerint egy gyermek maximum két évig bírja ki azt a bizonytalanságot, hogy nem tudja, hova tartozik; ennél hosszabb idő tartós mentális és személyiségbeli károsodást okoz.
A társadalomban él egy tévhit, miszerint az állami gondoskodásban nevelkedett gyermekek menthetetlenek. Szilvási Léna szerint ugyan mindegyikük traumatizált, de többségük igazi túlélő is. Sokuk meglepően talpraesett, és ha a rendszerben viszonylag jó helyre kerülnek, olyan tapasztalatokra tesznek szert, amelyekkel a legtöbb felnőtt nem rendelkezik. A gyerekek jelentős része rendkívül érzékeny, mélyen empatikus felnőtté válik.
Az önálló életre való felkészülés sikere nagyban a nevelőszülőkön múlik. Amint elérik a 18. életévet, vagy utógondozás esetén a 24-et, ki kell lépniük a rendszerből. Óriási pszichológiai nyomás nehezedik arra a 14-15 éves fiatalra, aki tudja, hogy néhány év múlva teljesen egyedül kell helytállnia. Az SOS-nél ezért legalább 2-3 éves felkészülési folyamattal terveznek: megtanítják nekik, miképp gondolkodjanak a pénzről, a munkáról, a lakhatásról. Az emberi fejlődés azonban annyira egyéni, hogy még egyazon nevelőszülőnél, ugyanazoktól a szülőktől származó négy testvér élete is gyökeresen eltérő irányt vehet.
Szilvási Léna pályája elejéről idézte fel azt az élményt, amely örökre vele maradt. Külföldön dolgozott nevelőszülői tanácsadóként, amikor kijelölték egy család mellé, ahonnan épp akkor vették el a gyerekeket. Pályakezdőként azt hitte, bemutatkozik, elnézést kér az akcentusáért, elmondja, hogy mindent megtesz a helyzet rendezéséért. Ehelyett beültek a szobába, és leordították a fejét. Ő volt számukra a gonosz, aki elvette tőlük a gyerekeket. Ott, abban a szobában értette meg, hogy nincs helye a szépelgésnek. Amikor egy szülő elveszíti a gyermekét, az a normális, ha dühös. Ezt az elemi erejű indulatot meg kellett tanulnia tisztelni, és képessé válnia arra, hogy minden hasonló helyzetben elviselje. Ez a korán kapott lecke nem eltántorította, hanem megtartotta a pályán – azóta is iránytűként szolgál a gyermekvédelem legnehezebb perceiben.
