Titkos iratok nyíltak meg, három magyar szerzőt jelöltek Nobel-díjra ötven évvel ezelőtt
Öt évtizedes titoktartás után végre kutathatóvá váltak az 1975-ös irodalmi Nobel-díjra vonatkozó akták, amelyekből kiderült, hogy a magyar irodalom élvonalbeli alakjai, Juhász Ferenc, Weöres Sándor és Illyés Gyula is szerepeltek a jelöltek között. Noha a Svéd Akadémia végül más, „biztonságos” jelöltet választott, Eugenio Montalét, a magyar irodalom értéke és elismertsége a világirodalomban azóta megkérdőjelezhetetlenné vált.
A Svéd Akadémia szabályzata szerint a Nobel-díjjal kapcsolatos dokumentumok, beleértve a belső jegyzőkönyveket és jelölőleveleket, ötven évig titkosak maradnak. Most, hogy 2026 januárját írjuk, a kutatók végre kézbe vehetik az 1975-ös év aktáit, amely esztendő sorsfordítónak bizonyult, hiszen az akadémiának egy világméretű botrányt követően kellett bizonyítania, hogy továbbra is ő a irodalmi világ legfőbb ítésze.
Magyar aranykor a várólistán
A most nyilvánosságra került jegyzőkönyvek legérdekesebb fejezetei a magyar irodalom szereplését ölelik fel. Az 1975-ös évet 114 jelöltje között Juhász Ferenc, Weöres Sándor és Illyés Gyula neve is megtalálható volt, ami világossá tette, hogy a magyar költészet nemzetközi szinten is a figyelem középpontjában állt. Ennek ellenére a magyar nyelv elszigeteltsége és a fordítások minősége körüli viták gyakran gátat szabtak a végső áttörésnek.
Bár 1975-ben ezek a nagyszerű szerzők nem nyerték el a Nobel-díjat, irodalmunk világirodalmi rangja azóta kétségtelen. Az 1975-ös választás által mutatott „biztonságos játék” hosszú évtizedekkel később meghozta a várt eredményt, hiszen Kertész Imre 2002-ben, majd Krasznahorkai László 2025-ben számos elismerést kapott, beteljesítve azt a reményt, amelyért az 1975-ös jelöltek generációja csak az előszobában várakozott.
Miért volt tétje 1975-nek?
Az 1975-ös döntés megértéséhez vissza kell tekinteni az azt megelőző évre. Az Eyvind Johnsonnak és Harry Martinsonnak odaítélt 1974-es Nobel-díj nagy vitákat kavart, mivel mindketten a Svéd Akadémia tagjai voltak. Ez a belterjes döntés a testület hitelességét súlyosan aláásta, így 1975-ben olyan jelöltet kellett találni, aki népszerű és biztonságos választásként helyreállíthatta a díj rangját. Végül Eugenio Montale, az olasz költőóriás nyert, akinek munkássága és politikai semlegessége is az akkori elvárásoknak felelt meg.
A listán olyan neves jelöltek is szerepeltek, mint Saul Bellow, Graham Greene, valamint a későbbi női díjazottak, Doris Lessing és Nadine Gordimer. 1975 nemcsak a férfi írók, hanem ezzel párhuzamosan a női szerzők felé való nyitás éve is volt, hiszen rekordszámú, 13 női jelölt szerepelt a listán, köztük Simone de Beauvoir és Tove Jansson. Ekkor tűnt fel Gabriel García Márquez is a jelöltek között.
A „boldogtalan” zseni
Eugenio Montale, aki a hermetizmus egyik legnagyobb képviselője volt, költészetével gyakran a melankólia és a személyes élmények hangját képviselte. A díj elnyerése után Montale ezt mondta: „A Nobel-díj kevésbé boldogtalanná tette az életemet, amely egyébként mindig is boldogtalan volt.”
A magyar irodalom jeles képviselőinek 1975-ös jelölése rávilágít arra, hogy noha a siker elmaradt, az irodalom nemzetközi elismerése a későbbi évtizedekben megérkezett, és a hazai szerzők munkái napjainkra szerves részét képzik a világirodalomnak.
