A sorozatgyilkos, akitől rettegnünk kellett volna, de csak röhögünk rajta
Egy jó sorozatgyilkosos történetre mindig vevő a közönség, különösen akkor, ha mögötte egy tehetséges, nagy múlttal rendelkező író áll. A Psycho Killer mindezt figyelembe véve az év egyik legkellemesebb meglepetése lehetett volna, a végeredmény azonban ettől nagyon távol áll.
Jane (Georgina Campbell) országúti járőrként dolgozik, kollégáját és egyben férjét pedig a szeme láttára gyilkolják meg egy egyszerű igazoltatás során. Kiderül, hogy a tettes egy sátánista sorozatgyilkos, akinek felkutatására országos hajtóvadászat indult. Jane a bosszútól fűtve elhatározza, hogy a nyomába ered, és pontot tesz az ügy végére.
A történet elsőre feszült macska-egér játékot ígér, amely nem szűkölködik horror elemekben, ez azonban önmagában még nem feltétlenül izgalmas. A pluszt egyértelműen Andrew Kevin Walker jelentette, aki többek között a Hetedik forgatókönyvét írta, de hozzá köthető a 8 milliméter, az Álmosvölgy legendája és a 2010-es Farkasember adaptáció is. Legutóbb szintén David Fincherrel dolgozott A gyilkos című filmen, és a Psycho Killerben is megvolt egy ütős thriller lehetősége. A megjelent nézői visszajelzések és kritikák alapján azonban ez finoman szólva sem jött össze.
Hogyan ne rendezzünk
A felvezetés nem rossz, a rideg kansasi táj megadja az alaphangulatot, és hamar megtörténik a tragédia, amely végül az életre-halálra szóló hajszát elindítja. A másfél órás cselekmény folyamatosan pörög, jól áll neki, hogy két szálon zajlanak az események: az egyiken Jane gyászol, nyomoz, majd a gyilkos után ered, a másikon a címszereplő ámokfutását követjük nyomon.
A Psycho Killernek van egy sodrása, visz magával, noha érezhetően döcög néhol, például egy, a röhejesség határát súroló gyilkossági jelenetnél, amely leírva elképesztően menőnek tűnhetett, a gyakorlatban azonban nem sikerült rendesen kivitelezni. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a rendezői székben Gavin Polone ült, aki elsősorban producerként ténykedik, és soha nem rendezett nagyjátékfilmet.
A film előrehaladtával egyre jobban szétesik. Hiába jó a tempó, ha nincs húzása, hiányzik a kohézió, és érezhetően több jelenet is a vágószoba padlóján végezte, így az összkép olykor teljesen inkonzisztens hatást kelt. Jane és a mészáros első találkozása remek példa a gyenge rendezésre: a vérre menő csetepaté olyan sután zárul, hogy percekig csak ráncoljuk a homlokunkat. Szó nincs róla, hogy Walker az új Hetediket írta volna meg, de egy-egy rövid dialógusnál vagy fordulópontnál nagyon is átjön, hogy a Psycho Killer Polone munkáján csúszott el.
Mi lett volna, ha…
Jane nyomozása, következtetései és reakciói, valamint a gyilkos motivációja és döntései szintén kikezdhetők, holott a végső leszámolásban és annak helyszínében lett volna lehetőség. Ehelyett a kérdések csak gyarapodnak, ez azonban nem építi a misztikumot, csupán lusta és igénytelen hatást kelt. A befejezés szintén erősíti az olcsó és hatásvadász érzést, mintha egy esetleges, valószínűleg soha el nem készülő folytatásnak akarnának ágyazni.
A színészek sem találják a helyüket. Georgina Campbell igyekszik, az érzelmes részek mennek is neki, de az összefüggéseket átlátó rendőrnőként cseppet sem hiteles. Feltűnik a legendás Malcolm McDowell is, de a hozzá köthető, komikumba hajló sátánista szekta teljesen idegen testnek hat a magát véresen komolyan vevő produkcióban.
A Psycho Killer azért frusztráló élmény, mert volt benne lehetőség. Nem egyszerűen rossz vagy nézhetetlen, vannak erényei, korrekt ritmusa és atmoszférája, de így sajnos örökre megmarad egy „mi lett volna, ha” jelenségnek. Mi lett volna, ha kicsit több pénzből készül, erősebb stábbal és főleg egy tehetségesebb rendezővel? Esélyesen egy olyan fajsúlyos egyveleg születik, amely ötvözi a Longles és az I Saw the Devil erényeit, de a „mi lett volna” kezdetű mondatoknak nem sok értelmük van. A Talking Heads Psycho Killer című dalát sem sikerült beilleszteni a filmbe.
4/10
