Vörös város: családi emlékek egy bányászváros ötvenhatos csendjéről
Ötvenhatról senki nem beszélt a Martos Flóra utcában, bár a szerző gyerekként mindig érezte a lakók közötti összekacsintást, valahányszor rákérdezett, mi is történt. A felnőttek halkan és szégyenkezve mondták ki az utca névadójának nevét, és többször le is verték a Martos Flóra utca első házának faláról a táblát.
A család ötvenhatos házszámú otthonában élt, ami különös pikantériát adott a mindennapoknak. A szerző gyerekként elképzelte, hogy a hegybe vájt barlangokban összejárva talán éppen a szomszédok, Klári néni, a kisboltos és bányász férje, Gyula bácsi, a Részeges Nándi, valamint Kati néni és Géza találták ki a forradalmat ebben a világvégi vörös kisvárosban.
A családi legendárium szerint a nagyapát, aki fiatalon filmszínészhez hasonlított, a helyi tűzhelygyár főkönyvelőjeként a kutyák is előre köszöntötték, a kommunisták tették tönkre, mert nem akart belépni a pártba. Kitalálták róla, hogy hűen szolgálta a Horthy-rendszert, majd lopási ügybe keverték, tanúkat is hoztak ellene. A szégyenbe belebetegedett, a Lipótmezőre került, később portásként dolgozott, majd hazafelé menet elütötte egy motoros, a párttitkár fia.
A családban volt egy másik renitens is: a nagymama bátyja állítólag ott volt, amikor a salgótarjáni tömeg ledöntötte a szovjet emlékművet az OTP előtti téren, később a Megyetanácsról verte le a vörös csillagot. Klarinétosként tevékenykedett, a szerző elképzelése szerint a városból menekülő ávósoknak fújta a talpalávalót. A megtorlást valahogy megúszta, és a sortűznél is ott volt a négyezer fős tömegben. A nagymama ekkor a kétéves kislányával a földön fekve játszotta el, hogy már nem élnek, és azt súgta neki, ne mozduljon.
A szerző József Attila-díjas, Sziveri János-díjas és Csáth Géza-díjas magyar költő, író, szerkesztő, kritikus.
