Leszögezték a függönyt a Radnóti Színházban, miután bemutatták a Patkányok Embereket
Patkányok Emberek címmel, Alföldi Róbert rendezésében mutatták be Gerhart Hauptmann drámáját a Radnóti Színházban. Az előadás a jelenhez, korunk társadalmi zajához és a magyar valósághoz illeszthető módon szól az emberről mint lényről.
Gerhart Hauptmann eredeti drámája 1911-ben A patkányok címmel jelent meg, és a következő évben Nobel-díjat kapott érte „a drámaművészet területén nyújtott sokszínű és kiemelkedő alkotói teljesítményért”. A mostani színpadi változat középpontjában nem a patkány, hanem az ember áll.
Alföldi Róbert rendezésében minden benne van, amit az emberről mint lényről tudni kell: egyrészt az emberben szűkölő ösztönlény halálig tartó küzdelme a társadalmi alakoskodás és megfelelés kényszerűségével, másrészt az ember ön- és énképe, amely képes eltávolodni attól, ahogyan mások látják, és sokan csak akkor kezdenek el foglalkozni önmagukkal, amikor a torzulás mértéke már visszafordíthatatlan.
A minimalista színpadi kép Kálmán Eszter munkája: perspektivikus, a nézőtől távolodva egyetlen élbe, sarokba szűkül. Az előadás a 115 éves eredeti mű ellenére nagyon is velünk élő jelenségeket érint: béranyaság, meetoo, bántalmazás, gyermekvédelem, protekció, alkoholizmus, nárcizmus, egoizmus, mentális zavar és bűnözés is megjelenik benne.
A színészek kivétel nélkül elemi erővel, őszintén és tisztán állnak a közönség elé. László Zsolt Hásszenrajter Heroldot, a volt színházigazgatót alakítja: beképzelt és rátarti, hölgytanítványaira rámozduló, zaklatás miatt pozíciójából leváltott korosodó férfit, aki csodálatos teremtménynek gondolja magát, de az önmagáról alkotott kép hamis.
Wandát, a lányát Fehér Diána Aida játssza: ábrándos, szeretetre, szerelemre éhes, hiszékeny, ám jó lélek, kitörni vágyó csikó. Spitta Erik teológia szakos hallgatót Szirony Kornél alakítja, aki azt gondolja magáról, hogy tehetséges, és úgy el van ájulva önmagától, hogy éppen csak hanyatt nem esik.
Jónás Pál építésvezetőt Krisztik Csaba játssza: a munka rabja, aki azt hiszi, hogy azzal tesz jót a családjának, ha halálra dolgozza magát. Feleségét, Jónás Henriettet, a takarítónőt Bata Éva alakítja: egyszerű lélek, aki egy holt gyermek után élőre vágyik, és azért, hogy megszerezze, bármire képes – legfőképpen egy másik nő születendő gyermekét akarja pénzért, zsarolással megszerezni.
Brúnót, Henriett testvérét Katona Péter Dániel játssza: korunk folyamatosan lecsúszó dzsankija, aki pénzért bármire képes. Paulát, az anyát Gellért Dorottya alakítja, akit Henriett rávesz, hogy adja el neki nemkívánt gyermekét, de aztán már kívánja is. Emilt, a közös képviselőt Schneider Zoltán játssza: a legfőbb társadalmi szentség, mindenki ura, leginkább a lakóké, aki próbál rendet tartani. Schneider Zoltán számára nem ismeretlen Hauptmann drámája, 25 éve ugyanitt, a Radnóti színpadán Brúnót alakította.
Alízt, a színésznőt Berényi Nóra Blanka játssza: korunk meetoo-alanya, aki a szerepért, a státuszért minden nem éppen tiszta ügyletbe és kapcsolatba belebonyolódik, pedig csak túlélő, Herold tanár urat kihasználó teremtés. Kovácsnét, a gyermekvédelmi szociális munkást Martin Márta alakítja: ő a hatalom, a tehetetlen, aki akkor érkezik, amikor már száguldunk a tragédia felé, és még így is átverik egy olcsó trükkel.
Grófnét, az egyedülálló nőt és lányát, Zelmát Tenki Réka játssza. Színháztörténeti a pillanatsor, ahogyan előadja egy alkoholista nő monológját: a mimikák, a gesztusok, az intonációk, a kimondott szavak annyira fájdalmasan őszinték és egyszerűek, hogy önkéntelenül is arra gondolunk, az egymillió alkoholista ember országában ez nem másnapos, hanem mindennapos.
Ebben az adaptációban, ahogyan Bíró Bence fordító, dramaturg és Alföldi Róbert rendező színpadra állította a darabot, érhető, hogy a patkányokra nincs is szükség. Az előadásban többször is elhangzik, hogy a padláson patkányok élnek, mindent elözönlenek, de a patkány nem a szétcsúszó, a darabjaira hulló, szenvedéssel és nyomorúságos életet jelenti – az aljas emberre még megáll, arra még mondják.
Alföldi könnyű csuklóval odavetett humort visz a feltáruló drámába, megadva a lehetőséget arra, hogy nevessünk, nem azt akarva, hogy kinevessünk bárkit vagy bármit is, csak így talán kevésbé fáj a valóság. Az előadás végén ezért is szögezik le a színpadi függönyt: erős üzenet, hogy lehet, itt most nincs is semmi lánivaló, nem is kellene semmit megtapsolni. A drámát, a színészeket és az alkotókat mégis muszáj, az előadás végén ezért is fejtik fel a leszögezett függönyt, és úgy néznek ki a közönségre, mintha minden igazán csak most kezdődne.
