Az együttérzés ára: így csinálnak a médiahackek kísérleti játszóteret az empátiánkból
Gryllus Dorka élő adásban eljátszott rosszullétéről az elmúlt napokban szinte mindent megírt a sajtó: kielemezték a reakciókat, megszólaltatták az érintetteket, bemutatták a jelenleg is zajló panaszeljárásokat. Arról azonban kevesebb szó esett, hogy milyen hosszú távú hatása lehet az ilyen típusú akcióknak a társadalomra. Bár a menopauza tabumentesítése fontos ügy, mi lesz a jóhiszeműségünkkel, ha a reklámipar az emberi együttérzésünket használja fel eszközként?
Percekig feszült csend uralkodott a képernyők előtt, amikor Gryllus Dorka élő adásban gyakorlatilag mindent elfelejtett, remegni kezdett, rosszul lett. Nők és férfiak ezrei éreztek gyomorszorító aggodalmat, kollégák és nézők fejezték ki szolidaritásukat. Aztán megérkezett a fordulat: a közösségi médiában közzétett bejegyzéséből kiderült, hogy nem egészségügyi krízisről, hanem egy megrendezett akcióról volt szó – a „Menopauza – Megérdemli a megértést” kampány részeként. Ezen a ponton a megkönnyebbülés helyett az átvertség érzése érkezett meg. Bár a kezdeményezés célja a változókor körüli tabuk lebontása volt, a megvalósítás eszköze sokaknál átlépett egy határt. Ennek oka, hogy a gerillamarketing-akció nem pusztán az emberek figyelmére hatott, hanem megdézsmálta a társadalom legértékesebb és legsérülékenyebb erőforrását is: az együttérzést.
Az empátia nem feneketlen kút
A pszichológiában régóta ismert jelenség az együttérzési fáradtság. Az emberi szolidaritás és segítőkészség nem egy végtelenül újratermelődő erőforrás, hanem korlátozott kapacitású érzelmi tőke. Amikor azt látjuk, hogy valaki a szemünk előtt kerül veszélybe, vagy szorul segítségre, a szervezetünk valódi stresszreakciót produkál. Mi történik akkor, ha ez a stresszreakció utólag indokolatlanná válik, mert kiderül, hogy egy előre megírt forgatókönyv részei voltunk? Az emberi elme védelmi mechanizmust épít ki. A becsapottság élménye után a tudat megtanulja a szkepticizmust: ami sokkolónak vagy drámainak tűnik, az lehet, hogy csak el akar adni nekem valamit. Az ingerküszöb magasabbra tolódik, a jóhiszeműség inflálódik, az érzelmi bevonódást pedig felváltja a távolságtartás és a gyanakvás.
Farkast kiáltott a média
A legnagyobb veszélyt nem a csalódott kommentek jelentik, hanem az a hosszú távú mintázat, amit az ilyen akciók a társadalmi szövetbe égetnek. Az emberi együttélés alapja az a szociális bizalom, amelyre támaszkodva feltételezzük: ha valaki imbolyog az utcán, vagy nem tud megszólalni, az valóban bajban van. A szociálpszichológiából ismert járókelő-effektust eddig is nehéz volt áttörni – az emberek gyakran azért nem lépnek közbe egy utcai rosszullétnél, mert attól tartanak, félreértik a helyzetet, vagy áthágják a másik magánszféráját. Ha ehhez a habozáshoz most hozzáadjuk azt a gyanút is, hogy a segítségkérés vagy a rosszullét csak egy TikTok-kihívás, egy YouTube-prank vagy egy újabb gerillamarketing-fogás, a reakcióidő drasztikusan megnő. Legközelebb, amikor valaki furcsán viselkedik a buszmegállóban, vagy kétségbeesetten próbál megszólalni, a szemtanú első gondolata nem feltétlenül az lesz, hogy „Segítenem kell”, hanem az, hogy „Vajon ez is egy reklám?”.
Amikor a jó ügy elnyeli önmagát
Senki nem vitatja, hogy a menopauza – és általában a női testet érintő társadalmi tabuk – őszinte, nyílt párbeszédet igényelnek. Azonban az a gondolatmenet, miszerint „a cél szentesíti az eszközt”, ezen a terepen aligha működik. Ha egy fontos társadalmi téma képviselői ahhoz az eszközhöz nyúlnak, hogy visszaélnek a nézők jóindulatával és aggodalmával, a kampány kontraproduktívvá válik. Az emberek nem a változókor tüneteiről beszélgetnek a vacsoraasztalnál, hanem a félrevezetésről. A figyelem nem a problémára irányul, hanem arra a tüskeélményre, amit a megvezetettség hagyott maga után. Ahelyett, hogy feloldották volna a tabut, a témát összemosták a felháborodással és a komolytalansággal.
A társadalmi védőháló lebontása
Természetes, hogy a minket körülvevő hatalmas zajban a reklámipar és a média folyamatosan keresi azokat a réseket, ahol még át lehet törni az átlagember ingerküszöbét. Az egymás iránti empátia ugyanakkor nem egy kísérleti játszótér. Ha a média eléri, hogy az emberek az őszinte együttérzésük után becsapva érezzék magukat, azzal nemcsak a tartalom hitelessége kérdőjeleződik meg, hanem a társadalmi védőháló szálankénti lebontása is elindul. Ettől függetlenül az elmúlt napok eseményei után nem a jó ügyet felkaroló szakemberek szándékát kell megkérdőjeleznünk, hiszen a változókor témája valóban figyelmet érdemel. Inkább érdemes közösen elgondolkodnunk azon, hol húzódnak a határok. A figyelemfelkeltés akkor működik a legjobban, ha nem megijeszti vagy rászedi a nézőt, hanem partnerségre hívja – mert a valódi megértés mindig a kölcsönös bizalmon alapul.
